hajnali töprengés 

 

alhatnál tovább:
válladba masszírozódnak
az apró kis grimaszok
legtöbbször nem szorulsz gyámolításra
ez is csak egy szokványos hétvége volt
séták a kiszáradt utcákon
csak úgy bele az őszbe
hogy onnan is elkívánkozz  
– bárha feledtetné szomjúságodat  
a közénk szorult múlt:
elengedsz és visszakönyörögsz  
belefáradsz a sírásba
sebeimből vérzel
idegenül múlnak el a szürke hajnalok
kezem álmos bőrödhöz ér
s rájövök miért nem tudsz már félni sem 

 

elsötétítés után

 

szenvtelenül forogsz mint a fekete bakelitkorong
hallgatom a sercegést ahol az idő bekarcolta
jelét a fékezhetetlen fájdalomnak
egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez
mégis emlékeim közt bolyongsz
szüntelen vétkezésben
minden szusszanásomban ott remegsz
menedéket nyújtva a felbujtónak
s hogy a bűn benned örökre fogva tartson

 

hosszú az út

 

neked bérleted van
szemem alagút-sötétjéhez
átkelsz hát minden kapun
s mert hosszú az út
a kiúttalanságig
futkosol gyűlölt megalkuvások
közt egyensúlyozva
visszakövetelsz magadnak
s bár félelmed az éggel
összefonva árad
ott vársz belém halva
a visszahulló lelkiismeret
szavára várva

Szabó Attila fotója