ő ad többet
ma nyóckeri gangrigónk vagy már a fia
csomószám szedte az elszáradt füvet
ládáinkból aztán csípett hozzá
néhány elevenebb virágfejet is
tudjuk fészket épít: vigye csak
a reménnyel így is ő ad többet
málnacsöpp kölyökvér
apám kemény szúrós textilzsebkendőjét
a belsőtárcsa-nyomós ivókút kis kókadozó
vízkukacába nyomja hogy kimossa vele
a térdsebből a sárga kavicsport
és az azt befeketítő bő kölyökvért
mert engem mégsem lehet még elengedni
a kétkerekűvel lejtőnek lefelé
aztán ugyanezt a szúrós merev textilt
vagy az ugyanilyen kemény négyzetre
hajtott darabok eltérő színű másikát
a szám sarkába nyomja miután benyálazta
hogy a fagyi finoman poshadó tejszínes
málnacsöppjét durván leradirozza vele
pedig már épp kezdett száradozni szépen
hogy piszkos kis játszóterezős körmömmel
apró pikkelyekben leszedhessem onnan
és bekapjam – de most már csak ez marad
a smirglis vászon kidörzsölt nyoma és az apám nyála íze
azért
a kezem azért remegett mert pokol másnapos
voltam mert saját poklaim remegtették
a rózsafüzérre csak én voltam botor gondolni
ha kiderült is hogy szüksége volt rá
azon aggódott el fogják lopni: hogy teheti le míg
eszik – hát rátekertem a kórházi kasztli
fehér rúdjára tehénhurokkal: nézte és bólintott
ezt nem oldozzák ki míg ő eléri szépen
nem hazugság erről a szebbik kép sem: a pátosz
jogos ha csak úgy is mint kórházi függöny
valamit kitakar ami nem biztos hogy a lényeg de
ott akkor nincs más hanem csak később
nem nem jártam hozzá be gyakran a halál szobáiba
mint most anyámhoz se megyek át Budára gyakran
volt otthonunknak nem értelmezhető napfénye hárít
ha már nem tölthetem ki követelődző léttel
visszatartott álmok
fiatalon végig mered vinni minden álmodat
a megszülés teljes hitével
amíg vársz mi lesz
kidolgozol benne egyenként aprólékosan mindent
a végső részletig
talán ez az – hogy amikor várni kell
(elsősorban pénzre aminek pedig mindehhez semmi köze)
és amikor nem valósulhat meg
(mert nem és nem)
akkor egyenként kell lerombolni is
a végső részletig –
talán ez ami aztán olyan érzékennyé és erőssé
teszi a lelked simaizmait
hogy összerándulnak és azonnal
kivérzik belőled
ha csak rágondolsz mit szeretnél
nem beszélünk
ősszel utazzunk el egy kis vidéki városba ahol ugyanaz
a levegő a víz a szagok ugyanaz az ég az ág
de itt most újként hat ránk
a szokásos templom áll a szokásos főtéren – legyen ezúttal
hétfő amikor zárva az ajtó se hívők se koldus
zavartalan a látvány
füst jön: a legfinomabb falatot juttatja eszünkbe amilyet
még sohasem ettünk és épp a szegényességében szép
parázsló tüzű konyhát
lesz ott az udvarban valami deszkaasztalon kecskesajt is
és mindenféle száraz húsokból vékony szeletek meg
szőlő és bor is nyilván
egy rücskös vekni házilag sütött kenyér no persze már megszegve
reccsen a serclije ahogy a gazda harapja de őt
nem látjuk nincs rá szükség
mint a trapplolást sem halljuk a főtér felől ahogy nem beszélünk
nem találkozunk senkivel: amíg a vonatunk jön már
nem szakad fel a hályog
Fotó: Máté Péter
