2021/1 lapszámunkból

Az ablaküveg mögött

Letépték rólad a bőrt, mi?
kérdezte a szomszédasszony, nagy pelyhekben hullott a hó,
nem válaszoltam, nem szólt hozzám jóideje senki,
és megszoktam a hazudozást. Mit kezdjek azzal, hogy
kilátszanak a csontjaim, vörös vagyok, hogy felszisszenek,
amikor magamra tekerem a sálat? Megyek az utcán,
úgysem látnak. Azokkal nem foglalkozunk,
akik csak úgy ide jöttek és letelepedtek, súgta egyszer
régebben, amikor a frissen mosott ruhát teregettem jeges szélben,
a víz körmöm alá fagyott. Akkor sem mondtam semmit,
csak eltűnődtem, mit gondolhatnak ezek,
miért jövünk ide élni az erdőn túlról?
A bőröm különben sem tépték le, csak szépen lehántották,
és odadobták az utcasarokra – hallgatólagos beleegyezésemmel, –
majd nő helyette másik, mondták,
csak így tanul meg az ember igazán jól hazudozni.
Az elején visítoztam, mint a disznó,
aztán hazaindultam, nagyokat szívtam a cigarettába,
közben Debussy-t hallgattam, el is felejtettem, hogy talán
már megették a kóborkutyák azt, amit
huszonhárom éven keresztül gondoztam.
Tudtam azt is, hogy ott maradt benne a messzi tengerek sója,
balkán országok szaga, kavicsdarabkák,
melyek részegen földön fetrengve másztak bőröm alá,
züllött életem utolsó szemtanúi.
És most itt vagyok, vörösen, a vizes ruhát
kitépi kezemből a szél.
A szomszédasszony is hozzászokik,
már nem szól, csak áll, és néz az ablaküveg mögött.

.

.

.

Ácsorgók

“és ahogy közületek mindenki egy az eleven tömegből, éppen úgy 
én is egy voltam a tömegből”
(Walt Whitman: Átkelés a brooklyni réven
)

Nyomomban csahol egy kutya, amikor elindulok
haragosan, kérdezik, hova, 
odakiáltok: Európa leghosszabb hársfasorát keresem.
Minden ablak nyitva, a függönyök 
az utca fölött lebegnek fehéren, szürkén, sárgán, 
kávézacc és még félig füstölgő cigarettacsikkek
szaga két ablaküveg között,
a kutyától nem tudok szabadulni. 
Rám nem néz senki, 
csak kirakatüvegből a próbababák. 
Vasszínű az ég, 
fekete kabátok kelnek át a hídon, 
az útszéli kocsmában égetett szeszt árulnak 
kovászos uborkával.
Nem értem az ácsorgók nyelvét,
órám lapját megtöri a nap, 
az órásmester bezár.
Aztán valaki beszélni kezd, mondja,
hogy itt nincsenek hársfák, 
hiába keresném a költözőket is, 
hosszú a híd, a kompok ritkán járnak,
és Európa csak 603 kilométerrel arrébb kezdődik.

A szerző a művek megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.