Lányi András Bevezetés az ökofilozófiába – kezdő halódóknak című könyvéről

2021/1 lapszámunkból

Az úgynevezett első generációs emberi alapjogok kartális deklarációjának a korszaka, majd a szociális és egészségügyi dekrétumok fénykora után a civilizált emberiség olyan módon érte el a XX. század globális alapproblémáinak a kihívását, mely által a szellem- és a természettudományok soha nem látott mértékű szünergetikus aktivitásra kényszerültek. Ennek a szintézisnek az alkalmazhatósági képlete sem a régi görög polihisztorok, sem a római sztoikus gondolkodók tudatában nem fogalmazódhatott volna meg egykönnyen. Ez a gyanú jóval nagyobb jelentőségű, mint azt első olvasatra hinnénk, miszerint a maga korához kötötten sem Parmenidész, sem Püthagorasz, de ugyanúgy a kitóni Zénón, vagy éppenséggel Seneca sem lett volna képes  kiemelkedő képességeivel, akkori tudásával akadálymentesen eligazodni abban a szélsőségesen pluralista, a maga multidiszciplináris rendszerében a legősibb természeti, empirikus vizsgálati metódusokat a legmodernebb bölcseleti és ismeretelméleti kategóriákkal ötvöző halmazmetszetben, amelyet a leginkább szimplifikált terminológiával, még napjaink általános ökoetikai traktátusai szerint is csak úgy nevezünk: a fenntartható fejlődés problémája.

Nem kérdés, hogy a kifejezés mára tudományos és egyben politikai „mantrává” is vált. Ha a fenntartható fejlődés problematikáját leegyszerűsítenénk az ökoetika fundamentális kiindulópontjainak az origójára, a definíciós meghatározási szükségleteink valóban könnyen kielégíthetőek lennének. A globalizáció ökonómiai hatásaként a legmodernebb ipari forradalmak újfajta termelési módszerei, valamint az energiagazdálkodás forradalmi szintű XX. század végi, XXI. század eleji átalakulásai égető kérdéssé kovácsoltak egy évezredeken keresztül margóra száműzött kérdést:


amit a földem (oikosz) most megad nekem, képes lesz-e a jövőben másnak is megadni, akkor, amikor ez a föld már nem az enyém lesz.


A probléma azonban kettős, könnyen invertálható, hiszen a XXI. századi ökoetikai elmész nem egyedülálló módon teszi fel ezt a kérdést. Ahhoz, hogy a lehető legszélesebb spektrumból elemezhesse a fenntartható fejlődés alapkérdéseit, vizsgálat alá veti azt is, vajon a „ma embere” tisztában van-e azzal, hogy ahol éppen él, ott száz évvel korábban is környezetalakító élet zajlott.

Ezek mentén (némi óvatossággal) annyit már mindenképpen ki szabad jelentenünk, hogy az ökofilozófia olyan legmodernebb kori bölcselet, az általános filozófián belül természetesen leginkább a klasszikus filozófiai etika struktúrájához tartozó tudományos elmélet és módszer, vagyis teoretikus, ám egyben gyakorlati filozófiai irányzat is, amely a fogyasztói társadalom öngerjesztő pozícionálódását vizsgálja a fenntartható fejlődés aspektusából.

Azonban mindezek mellett is méltatlan lenne Lányi András propedeutikus művének egy húsbavágóan jelentős többlet-tartamát említésen kívül hagyni, ez pedig az ökoetika és a modern állambölcselet, valamint a kortárs politikai filozófia kapcsolatának azon komparatív analízise, amely a legaktuálisabb politikai- és gazdaságtani kérdések környezetelméleti problémáit veszi górcső alá a politikai filozófia klasszikus és modern módszereinek alkalmazási lehetőségeivel együtt. Ebben a szférában egyedi, önmagában is újítási lehetőségeket hordozó szakkönyvet vizsgálunk.

Lányi András író, filozófus és filmművész már az 1980-as évektől rangos, kiemelkedő munkásságú kutatója az irodalomelmélet és a szociológia határterületeinek, az antropológiának, humánökológiának, környezeti etikának, a fenntartható fejlődés etikai rendszerének, és az emberi együttélés környezetelméleti kérdéseihez tartozó bölcseleti tudományos területeknek, így az ökoetika politikai filozófiai relevanciával bíró elméleti ágazatainak is.

Legújabb munkájában az ökofilozófia rendszerét vizsgálva és bemutatva, az említett területek között egy újdonságként megjelenő és ható szisztémát vázol fel az olvasó számára. Habár ez a monografikus mű értelmezhető volna Lányi korábbi környezet- és politikaelméleti vizsgálatait összegző publikációinak az etikai filozófiai kvintesszenciájaként is, annak legegyedibb és talán legjelentősebb sajátosága mégis az a specifikus problémaorientáltság, ahogy arra már részben utaltunk is, amely a kortárs politikai filozófia, a klasszikus bioetika és a fenntartható fejlődés területei között keresi azokat az elméleti szinten felépíthető „hídtervezeteket”, amelyek hasznosíthatóvá válhatnak a mindenkori környezeti politikában, és a legmodernebb környezetgazdálkodás szakmai szabályozó rendszerében is.

Lányi alapkérdései minden esetben a bioetika klasszikus mezsgyéiből indulnak ki, a konklúziót azonban, hasonló repetícióval, a modern politikai filozófia útkereséseiben fedezi fel. Ebből arra a jelentős megállapításra is juthatunk, hogy mind a bioetika, mind a fenntartható fejlődés alapproblémái, megoldási alternatíváik szempontjából rég meghaladták azokat a XIX-XX. századi gondolkodási viszonyrendszereket, amelyek alapján még azt hittük, egy olyan probléma megoldási szükségletével állunk szemben, amelynek főként a klasszikus természettudományok „mozgósítását”, fejlesztésének élénkítését kell, hogy produktív állapotban tartsa. Lányi kérdéseiben és válaszútjaiban, sok esetben önmagukban is mélyreható jellegük mellett, láthatjuk, sőt, talán látnunk is kell, már régen nem elég egy örök „hogyan” nyomában járnia a bioetikának. Okok és okozatok, nem empirikus hipotézisek, eszmei és eszmetörténeti tézisek, ideológiai és bölcseleti apóriák, politika-és államelméleti kauzális hálózati rendszerek labirintusába küldi a globalizáció általános jelensége a fenntartható fejlődés problémáját, és ebben úgy tűnik, Lányi olvasatában a kortárs politikai filozófia lesz „Ariadné fonala”.

Így a fenntartható fejlődés alapfogalmainak tisztázása körében a szerző egyik fő kérdésfelvetése: az úgynevezett „harmadik út” politikai irányzatainak újbaloldali szervezetei, a „zöld irány” képviseletében fellépő közéleti társulások milyen szerepet tölthetnek be abban az általános társadalmi mozgalomban, amely napjainkban az alapprobléma kihívásainak megoldása érdekében lépett a szerveződés útjára. Amennyiben a teljes civilizáció ökológiai értelemben vett kollektív felelősségét vesszük figyelembe, helyes Lányi megállapítása, amely szerint a jó irányú környezeti közpolitika kialakítása megvalósíthatatlan a hozzá tartozó ügyeket érintő platformon egy általános szintű társadalmi konszenzus nélkül. Konszenzus viszont nincs kellően alapos érdekegyeztetés hiányában, így máris az ésszerű pluralizmus problémájának az előszobájában találjuk magunkat, amely további egyenes út, legalábbis a Lányi által vizsgált újbaloldali csoportok szerveződése szempontjából, az állami semlegesség kérdésköréhez.

Így a konszenzus kialakításának mikéntje és tartalma, még a közbülső kategóriák működése mellett is, egészen a politikai anarchizmus és a legszélsőségesebb konzervativizmus kontrasztját világítja meg az ökológiai területek „politikai útkeresésében.”

A probléma és a kérdés tehát, nem csak a gyakorlati politika, az elméleti politikatudomány- és filozófia számára is súlyos mérlegelési nehézségekkel jár.

Ebben a plurális érték- és viszonyrendszerben, és ez kiemelkedő érdemeként értékelhető a szövegnek, emlékeztet minket a szerző az ökofilozófia egyik leglényegibb paradigmájára: a döntéshozatal tárgya, vagyis maga az oikosz, nem passzív alanya a politikai döntéshozatal mozzanatainak. Lányi olvasatában az oikosz apodiktikus, önálló, független erkölcsi entitás, amely részeiben hiába alakítható gazdálkodástechnikai újító és kímélő rendszerekkel, nem programozható úgy, mint egy informatikai algoritmus. Ezt a megállapítást tulajdonképpen az ökofilzófia elvi, elméleti magjának tekinthetjük. Ennek a tényszerűsége rávilágít a technikai-módszertani kérdések mellett az elméleti megalapozások etikai felelősségére is, nevezzük ezt bevált módon mélyökológiának, amely bizonyos esetekben elemi szintű, globális mértékű hasznokat hozó, ám sajnos ugyanilyen módon és mértékben, potenciálisan beláthatatlan mértékű károkat okozó hatásrendszerként is működhet.

A probléma kihívója tehát nem más, mint maga a Föld, nem egy tétlen, rezignált partikuláré, hanem valódi egzisztencia, így az ökofilozófia vizsgálódásának egyik legjelentősebb tárgya, a hozzá kapcsolódó politikai felelősség is korlátlan, kollektív, és semmiképpen, semmilyen esetben sem formális.

Lányi műve ezt a kritikus mértékben releváns tényezőt üdvözlendő alapossággal, megfontoltsággal és átgondoltsággal mutatja be.

 A könyv négy átfogó fejezeti egysége (A fejlődéstől a fenntarthatóságig, Együttéléstan – az ökopolitika filozófiája, Miféle harmadik út?, Az ökoetika útkeresése) olyan sokrétűen pragmatikus, ugyanakkor elméleti síkon kellő mértékben megalapozott, több esetben interdiszciplináris problémakörön vezeti végig az olvasót, mint a haladás-narratíva jelensége, vagy a fejlődés fenntarthatóságának, a „jó emberi életnek”, a zöld demokrácia lehetőségének, valamint a jövő nemzedékek iránti felelősségnek az égető kérdése. Habár döntő többségében gyakorlati jellegű politikafilozófiai kérdésekkel állunk szemben, ezeket a traktátusokat a szakmai teljesség igényével az ökoetikai filozófiai rendszerének egészen absztrakt kérdéseivel is kiegészíti a szerző, ilyen például a természet erkölcsi „identitásának” ideológiai vizsgálata.

„Fáradságos út végén csekély eredmény? Aki az etikától bizonyosságot, egyértelmű útbaigazítást vár, az a személyes felelősség terhétől szeretne megszabadulni. Felelősség-központú szerzőink ehhez aligha kínálnak igazolást.” – zárja a könyvet Lányi, mintegy felhívva a figyelmet arra a politikai cselekvéseket igénylő örök ballasztra, amelyet a tudatos társadalom nem vethet le magáról, és amelyre semmilyen bölcseleti tevékenység nem jelenthet önmagában orvosságot, ha kiegészítve azt, nem hajlandó a szakirodalom bőségét kínáló könyvtárak hermetikus világából kilépni. A szerző figyelmeztet minket, hogy szemügyre kell vennünk azt, amit az elméletek és ideológiák világa előre modellezni kíván számunkra.