2021/1 lapszámunkból
vagyunk egymásnak
cafatokban a csillagok
a ködbe font tetők felett
a cserzett ég gyolccsal fedi
az éjszakát mint lőtt sebet
forr a csend
és a hangtalan ágak végén
lombba borul az én-
szűkület
a homály az ablakkeret-
re fröccsen
zsugorodik mint a szándék
készül vért
ontani
ezért
vagyunk egymás-
nak számtalanszor
csókkal vert
foglyai
Szerelem
ruhád szennyesbe dobod
izzadsz
tenyereden a
föld feketén terül el
szeretem ezt a szagot
mikor az este ilyen
siklik a ritmus a rím
testnedveiden
nem enged
Ki vonszolta a költeményt idáig?
A jambusok kiterítve előtted,
minden metafora rímre erőltet –
göröngyösülnek szinesztéziáid.
Háromkirályok, arany, tömjén, mirha,
istálló-homályban jászolos kisded:
verses palást magadon. Dehogy hitted,
hogy kikezd a folyton újra szőtt lét-líra!
Úgy surrantál gesztusaiddal szótlan,
ahogy az izom rándul a tarkóban,
ahogy a tolvajt szüli az alkalom
köd emésztette, elbomló hajnalon.
Rászedted magad! Nem vehetsz kegyelmet,
sodródsz magadba, de éned nem enged.
