2021/1 lapszámunkból

vagyunk egymásnak

cafatokban a csillagok
a ködbe font tetők felett
a cserzett ég gyolccsal fedi
az éjszakát mint lőtt sebet

forr a csend
és a hangtalan ágak végén
lombba borul az én-
szűkület

a homály az ablakkeret-
re fröccsen
zsugorodik mint a szándék
készül vért
ontani

ezért
vagyunk egymás-
nak számtalanszor
csókkal vert

foglyai

Szerelem

ruhád szennyesbe dobod
izzadsz
tenyereden a
föld feketén terül el

szeretem ezt a szagot
mikor az este ilyen
siklik a ritmus a rím

testnedveiden


nem enged


Ki vonszolta a költeményt idáig?
A jambusok kiterítve előtted,
minden metafora rímre erőltet –
göröngyösülnek szinesztéziáid.

Háromkirályok, arany, tömjén, mirha,
istálló-homályban jászolos kisded:
verses palást magadon. Dehogy hitted,
hogy kikezd a folyton újra szőtt lét-líra!

Úgy surrantál gesztusaiddal szótlan,

ahogy az izom rándul a tarkóban,
ahogy a tolvajt szüli az alkalom
köd emésztette, elbomló hajnalon.

Rászedted magad! Nem vehetsz kegyelmet,
sodródsz magadba, de éned nem enged.