Az utolsó rózsaszirom

„És korszerűtlen lehetnék ismét:
test és lélek, végtelenbe sugárzó
csont és ideg.”
(Csoóri Sándor: Minden idő)

Ágaskodik a rózsafej utolsó szirma,
örül az egyedüllétnek, kéjjel mutogatja magát.
A többieké már az enyészet,
de Ő, diadalittasan ring a szélben,
kötődve a teremtőhöz.
Övé az idő, az örök körforgás ideje,
az én összes időm, a magányom összes ideje,
a minden idő.
Amikor elküldök mindenkit,
a múlt szenvedéseit, a jövő reményeit,
befalazom magam, hogy szabad lehessek,
én és az utolsó rózsaszirom.
Imádkozom,
lelkem összes ajtaját belakatolom.
Csak a magány van velem, meg az utolsó rózsaszirom,
nincs számonkérés, gonoszság, hálátlanság,
nincs mozgás, késztetés,
kint maradt mind, ami megmagyarázható,
ami megszámlálható,
ami időhöz köthető, ami büntethető.
A koromfekete szobát bevilágítja
a szabadság fehér lángja,
látom a rózsaszirmot piroslani,
neki is kijár a boldogság.
Szememmel verset írok,
országot, hazát tűzök lándzsavégre,
az utolsó rózsaszirommal,
a lelkem és a testem összeolvad,
hogy ebben a minden időben
ismét korszerűtlen lehessek.

Az elzárt mondat

„Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.”
(Nemes Nagy Ágnes)

Az első mondatot keresem,
az elsőt, amely leírja a fák ágainak táncát,
a formátlan égi morgást,
a végkimerülés előtt hajóra zuhanó madár sóhaját.

Csillogó szempár jön felém, a szomszéd kisfiúé,
nem beszél, azt mondják, nem néma,
csak nem beszél.
Vajon mi lesz az első mondata,
mit mond majd egy tízéves kisfiú,
ha a szeme kevésnek bizonyul?

Merítettem az óceán vizéből egy üveggel
lezártam, hogy saját óceánom legyen.
Otthon betűket szórtam az üvegbe,
összeráztam, hogy azok szavakká,
majd mondattá váljanak,
az első mondattá.

Ebben az elrekesztett végtelenben
úszik minden, ami kiszámíthatatlan,
ami szavakkal elmondható,
és ami elmondhatatlan.

Azt hiszem, az üveget a kisfiúnak adom,
hadd játsszon vele beszédes életet.