Nem annak készült, de végül posztumusz kötetként jelent meg Kántor Péter utóbbi 4-5 évben írt verseinek gyűjteménye, de mégis nehéz lenne nem a váratlan halál ténye felől olvasni. Úgy, mint egy búcsúzó, az életművet visszavonhatatlanul lezáró könyvet. A hetvenkét éves korában elhunyt költő hetvenkét oldalon közreadott szövegeiben ugyanakkor legfeljebb az öregedéssel, a lassulással, az itt-ott felbukkanó fájdalmakkal, a távozó barátokkal kapcsolatos részletek utalnak az idő múlására, a halál közeledésére, de annak közvetlen veszélye nem bukkan fel. Inkább a nyugdíjas éveire berendezkedő, új foglalatosságokat kereső, a mindennapjait hasznos és érdekes foglalatosságokkal kitölteni igyekvő beszélő lép elénk, akinek nagy-nagy nosztalgiája van a régi élete, életmódja, környezete iránt, aki gyakran kedvetlen, depresszív, motivációját vesztett, de aki semmiképp sem temeti magát, egy szóval sem búcsúzkodik. Inkább tervez, még ha csak szerényen, saját korlátait belátva is. Nem nagy utazásokat például, inkább csak sétákat a Duna-parton, a hidakon: az egyiken át Budára, a másikon vissza Pestre.

A sors azonban másként akarta: az épp a gyászverseivel a legfontosabb kortárs költőink közé emelkedett költőt, nekünk, az olvasóinak kell gyászolnunk. A legjobb út, természetesen, a versek olvasása és újraolvasása, valamint a versekről folyó beszéd és beszélgetés folytatása, lehetőség szerint vitákkal, vagyis az elismerő körök mellett az esetleges gyengeségeke, hiányosságokra, rossz alkotói döntésekre is rámutatva. Ezt a gyűjteményt is így érdemes kézbe venni.

Az első benyomás, az egész kötetet átjáró élmény érdekes módon épp a versekkel, a versírással szembeni idegenkedés jelenléte, a beszélő húzódozása, kedvetlensége. Ez a korábbi Kántor-versekben nem volt jelen, sőt, épp az ellentéte volt jellemző, vagyis a vers maga volt a menedék, az örömforrás, az alkotás volt a hasznosan töltött idő, az ihletett percek vagy órák pedig a legértékesebb időszakokot jelentették. Az életműben mindig jelen voltak az írással kapcsolatos kételyek, de inkább a minőséggel kapcsolatban, hogy ugyanis elég jó-e, amit önéletrajzi szerző ír. Most azonban maga az alkotás került kérdőjelek közé. Általában nem túl szívderítő, ha egy költő a versért való küzdelméről ír, legtöbbször úgy tűnik, nincs valódi témája, mondanivalója, nincs valódi oka az írásra, de az írás vágya olyan erős, hogy jobb híján önreflexív, a helyzet ijesztő, az elnémulástól rettegő alkotó számára egyenesen drámai voltáról lesz szó. A kötet, innen nézve provokatívan, egyenesen a címbe emeli a dilemmát: mi lehet ok a versírásra? És mit nevezhetünk elegendő oknak? Ebben a kérdésben azonban máris ott a beszédpozíció által megkövetelt irónia: vajon csak azért születnek a versek, hogy a szerző alkotás- és szereplésvágya kielégüljön, hogy érezhesse, még mindig költő, vagy van valami rajta, az ő személyén túlmutató ok is, és ha igen, mi az? A címadó vers aztán a Kántorra oly jellemző, egyszerű, tiszta, szinte prózába hajló, de minden sorában játékos módon adja meg a rá ugyancsak jellemző választ: a vers azért születik, mert valaki várja. Mert valaki szeretné olvasni: „kell hozzá valaki, / aki fontos. Akinek fontosak vagyunk.” Vagyis, ha már vágyról volt szó, a vers születése a másik vágyott figyelmével és szeretetével áll kapcsolatban. A szeretet jutalma, de egyben bizonyítéka is. Ez az álláspont minden látszat ellenére távol van a romantikus költő-eszménytől, hiszen a költőt mégis csak afféle mesterembernek képzeli el, a költészetet pedig mesterségnek. Nem akar nagyot álmodni, nem akar világot megváltani, világot magyarázni, nincs magamutogatás, siránkozás, követelőzés, még utalgatás sem a költészet társadalmi fontosságára vagy kitüntetettségére. Sőt az olvasók figyelmével és emlékezetével kapcsolatban sincsenek illúziói, tisztán látja, hogy a legnagyobb versekből is legfeljebb csak töredékek, sorok, egy-egy kifejezés marad meg az emlékezetben, sokszor ezek is csak mutálódva, deformálódva.

Mégis, ha egyetlen fogalommal kéne ezt a költészetet jellemezni, biztosan a szeretet lenne az. És nem csak a barátoké, a családtagoké, hanem a környezet, a tárgyak, a növények, a kövek és a kavicsok, a könyvek és az évszakok szeretete is. A köteteben többször megidéződik Tandori Dezső, aki sokat és sokfélét írt, de a számtalan verstechnikai újdonság mellett a legfontosabb költői öröksége mégis csak az alázatig, sőt az önfeladásig vitt szeretet tematizálása: lehet beteg kismadarakért élni, lehet a szobanövényekért rajongani, és lehet félve-aggódva beszélni akár a játékmackókról is. Kántor a Valaki feljegyzéseiből című vers-csokor tizennyolcadik darabjában épp azokat a mackókat idézi meg, akiknek a majdani sorsáról a Tandori-versek olyan sokat beszéltek: „Mi lett velük?” A halandók meghalnak, de a tárgyak, épp erről gondolkodott Tandori is, megmaradnak, túlélik a tulajdonosaikat. Mi lesz velük? Emlékezhetünk néhány nagy Kántor Péter-versre, például a Levél anyámnak címűre, melyek épp ezt a roppant nehéz szituációt járják körül: bármilyen fontos is egy-egy tárgy valakinek, az utódok a legritkább esetben őrzik meg. Ami értékes, azt eladják, ami értéktelen, azt kidobják, de amit megőriznek, gyakran azt is zsákokba vagy dobozokba, pincékbe vagy garázsokba rejtik. A Kántor-versekben számos kidobott könyv, sakk-készlet, váza, egykori szuvenír, ruha és cipő kerül elő, pedig még az elhunytak fésűjét vagy fogkeféjét is nehéz a szemétbe dobni. Nem véletlen, hogy épp ő teszi fel a kérdést, mi lett Tandori medvéivel: „biztos bedobozolták őket, Főmedvéstül, / és a dobozokra ráírták: T. D. kötőjel, Medve I., Medve II, stb. / és betették mindnyájukat más dobozok közé egy raktárba.” Ki találhatna ki ennél szomorúbbat?

A tárgyak, jó esetben, megmaradnak, de már senkinek sem lesznek fontosak. Az emlékek viszont elvesznek, és még ha marad is nyomuk, írásban, egy versben akár, akkor sem tudhatja senki pontosan, miért is voltak valaha, valakinek fontosak. Ez a költészet, ahogy a korábbi kötetekben is, igyekszik megmenteni ezeket az emlékeket, melyek egyre gyakrabban repítik vissza a gyerekkor világába a szerzőt és az olvasót. Rögtön a kötetnyitó vers is ebbe a csoportba tartozik, újdonsága ugyanakkor, hogy bár egy egykor volt gyerek cirkuszi élményét eleveníti fel, az nem saját élmény, hanem a nagymamáé. A nagymama is volt ugyanis gyerek – a vers szépségét pedig épp az adja, hogy nagymamának egy másik gyerek, az unokája szólítja őt, aki a vers születésének időpontjában már szintén nagyszülőkorú. Az élmény maga egy bohócszámot idéz fel: a megpörgetett tényér az ujjon, a nagymama gyerekkori ujján pörgött. Az a nyilván jóval később elmesélt, továbbadott történet a versben, a vers által hagyományozódik tovább – hogy az emlék életben maradhasson, pörögjön, forogjon köztünk, még ha csak sejthetjük is, miért volt az egykori gyereknek olyan csodálatos mindez.

Aztán jönnek a sajátként elmesélt gyerekkori történetek is, melyek gyakran meghatók, máskor egyenesen megrendítők, de mindig rendkívül közvetlenek és személyes hangúak. Ez a közvetlenség, amitől úgy érezhetjük, egy közeli ismerősünk oszt meg velünk fájó vagy örömteli, de inkább fájó emlékeket az életéből, ez volt mindig is a Kántor-költészet egyik legfőbb poétikai eszköze, de az utolsó tíz év verseiben még inkább azzá vált. Olyan apróságok kerülnek elő, melyeket a saját életünkből talán sosem mesélnénk el senkinek, de amelyek mégis boldog pillanatok voltak, talán a legboldogabbak. Nem születésnapok, karácsonyok, ballagások és keresztelők kerülnek elő, hanem például egy emelt hangú beszélgetés egy vizezés zajában (A vízesésénél), kártyaparti egy kocsma teraszán (Mindig történik valami), üldögélés, beszélgetés egy a lakáshoz közeli padon (Az üres parkban), séták Budapest utcáin. A talán épp ezért kultikussá vált film, a Berlin felett az ég tizennegyedik percében arról beszélget a két férfi főszereplő, miért jó embernek lenni. Ez a jelent jutott eszembe újra és újra a kötetet olvasva, hiszen ők is olyasmiket mondanak, hogy az olyan apró, hétköznapi örömökért éri meg, mint a lelkesedés egy ebédért, egy macska megetetése, egy odaköszönés a boltban, az olyan dolgokért, mint lázasnak lenni, hazudni, bezárt esernyővel elázni, a lábujjakat az asztal alatt kinyújtani. Szerelmesnek lenni. Ahogy A nagymosásokról című vers mondja, a címben jelzett nagymosást is az iménti sorba illesztve: „koncentráljuk a fontos dolgokra. / Hogy mik a fontos dolgok, azt persze nem lehet pontosan tudni”. Merthogy ezeket a kicsinek, megszokottnak látszó, rutinnak tűnő, de mégis a test megtapasztalását lehetővé tevő, a létezés örömét közvetítő eseményeket igyekszik megragadni és átadni, de mindig úgy, hogy a pátosz ne ragadja magával, habár az is az élet szépségéhez tartozik, amikor a pátosz magával tud ragadni bárkit is.

Az életmű sajnálatos lezárulása után kijelenthető, hogy Kántor Péter költészetének közel ötven éves története elkerülte a jelentékeny változásokat, irányváltásokat, megújulásokat. Vannak kísérletező, minden kötetükben valami újjal próbálkozó költők, de Kántor nem tartozik közéjük. Természetesen ő is mindig csiszolgatta költői eszközeit, voltak új és izgalmas ötletei, voltak zsákutcát jelentő ötletei is, eltévedt az alkalmi versek ingoványos terepére is, de a beszédmódja, a nézőpontja és a témaválasztása az 1976-os első kötete, a Kavics óta felismerhető, identikus, önmagához hűséges és méltó maradt. Nyilván ezt az egységességet próbálta, vélhetően a szerző szándékának megfelelően, a kiadó is jelezni, amikor a szerző által a szerkesztőnek ajándékozott kavics gyönyörű fotóját (Szilágyi Lenke képét) tették ennek a szomorú kötetnek a címlapjára. Hiszen az akkoriak a mostani kötet versei között is helyet kaphatnának, az akkori kötet címadó versének utolsó strófája pedig akár az egész életmű mottója lehetne: „Az eső mindent megmosdat, / a nap mindent megszárít, / a madár mindent felcsipeget.” Ugyancsak ezt, a költő egységesítő, az életművet zártnak és kereknek mutatni próbáló igyekezetét jelzi, hogy és ahogy az első kötet Négykézláb című versét most megidézi, újrafogalmazza a Négykézláb őszintébben. Nincsenek tehát korszakok, nincsnek magaslatok és nincsenek mélypontok sem.

A magaslatokat ugyanis nem egy-egy kötet, hanem egy-egy vers jelenti, de egy-egy nagy verset minden kötetből ki lehet emelni. A mostaniból a Valaki feljegyzéseiből kínálkozik a sorba, bár talán nem is egyetlen versről van szó, hanem a külön kötet ígéretét is magában hordozó, de most már csak ezt az ígéretet nyújtó ciklusról. Ezekben a hétsoros, hosszú sorokból építkező, rímtelen, naplóbejegyzés-szerű, újra csak prózába hajló dikciót használó szövegekben újra teljességében mutatkozik meg Kántor érzékenysége, egyéni látásmódja, humora, személyessége, közvetlensége, világlátása, gondolkodásmódja és a verssel, a költészettel kialakított viszonya. Az életművet a dalszerű versformák és a nagyobb ívű, elégikus szabad versek párhuzamossága jellemzi, de az igazán emlékezetes szövegek az utóbbi csoportból kerültek ki. Fontos látni, hogy ez az egyneműnek látszó és kétségkívül szűkös költői világ mindig volt annyira rugalmas, hogy párbeszédbe lépjen az éppen történő idővel, a társadalmi és politikai eseményekkel. Most például a koronavírussal, a karanténvilággal. Egészen megdöbbentő például, ahogy pusztán a hírek egy-egy mondatát kiemelve, mindenféle klasszikus költői eszközt kerülve jelzi az események drámaiságát, amiben, rá jellemző módon, helyet kap a barátok, szerelmek, testvérek halálának lehetősége vagy ténye, de ugyanolyan súllyal a napi rutin elvesztésének terhe és a kényszerű magány, amit a bezártság, különösen az idősebbek bezártsága eredményez: „Bezár minden, kivéve az élelmiszerboltokat és a patikákat. / Egyre többen halnak meg, és egyre gyorsabban terjed a vírus. / Nincs elég nővér, nincs védőruha, szájmaszk. / Lezárják a határokat, bezárják az iskolákat. / A 70 éven felüli lakosokat kérik, ne mozduljanak ki az utcára. / Mindenki maradjon otthon. Ne találkozzon senki senkivel.” A kötetben idáig érve már tudhatjuk, hogy nem találkozni, bezártan élni: ez talán nem is élet. Kántor Péter régóta gondolkodott azon, mit jelent boldogan élni, hogyan lehetne megtanulni élni, szépen élni – nem is kérdés, mit gondolhatott ezekről az új életlehetőségekről. És a versek ezt is vissza is igazolják. Tragikus bezárva élni, tragikus meghalni, pláne akkor, amikor még „dugig vággyal a szív” (Tropeában kék a tenger).

Kántor Péter: Elegendő ok, Magvető, Budapest, 2021, 72 oldal, 1999 Ft