ne bízz meg

ha az ősszel játszol mint annyi ármány
tör rád minden leveled leveri
és rájuk színeket mint festett márvány
barokk templomoszlopra fényei

festenek remeg a gyertya kanóca
kis sárga lángja hamar kilobban
amit az ősz rontott ősidők óta
hordja a tél olvadt patakokban

leng még az ott felejtett árva alma
dér csípi fekete madár csőre
rigók s vándorok összevesznek rajta
kár varjak panasza az időre

amikor betakar diót és makkot
hóval s a pásztortűz mint a fagy pattog


darabjaim

valami jel az álmos órán
a hajnal összetörte a csészét
hajnal s a reggel fordulóján
még a szívben az őszi sötétség

évtizedek régen megtörtek
senki nem ragasztotta az időt
amiért rossz álmok gyötörtek
cserepein nincs többé azelőtt

másnak semmi a lét darabja
vesztes reggel az álmok rabja

egy béka ült még meglapulva
a család békája kedves emlék
őrzöm s könnyelmű évek múlva
mintha ma ismét súlyosat tennék

a csészét időt nem ragasztja
hozzám nőtt s a jel szokatlan reggel
törékeny sorsomat halasztva