Hogyan olvassunk?

Személyes értelmezések a magyar irodalom egyetlen, összetartozó világáról

Kötetcímként etikai alapállást fejez ki Dsida Jenőnek a kisebbségi létre, az együttélésre adott krisztusi válasza: „mindíg magunkért, soha mások ellen”. Az azonosságtudattól elválaszthatatlanok az írói, költői szerep betölthetőségére rákérdező tanulmányok Pécsi Györgyi új kötetében.

Néha kifejezetten jólesik átugorni bevezetőket, de ha a szerző ezt maga ajánlja, azt nem feltétlenül kell készpénznek venni. Pécsi Györgyi Soha mások ellen – Olvasópróbák című tanulmánykötetének első lábjegyzetét – „Személyes bevezető, ezt a részt az olvasó nyugodtan átugorhatja” – követve például lemaradnánk az irodalomtörténész ars poeticájáról: „Vallom, hogy csak a mű, a szöveg számít. A művészet, a költészet egyetemes szentségében legvégül érdektelen az alkotó személye, személyisége, jelleme, erkölcse, származása, pénzügyi és hatalmi helyzete, érdektelen a kor, a körülmények, a cél, az eszköz… Szerkesztőként, irodalmárként minden egyes nap megpróbálom lehántani az elém kerülő szövegről a mulandót, s csak magát a szöveget nézni. Tudom, lehetetlen. Nemcsak lehetetlen, de legtöbbször kifejezetten megfosztanánk magunkat attól a gazdag és lélekgazdagító élménytől, amihez a mű és a világ nagyon finom, nagyon összetett oszcillálásának a fölfejtésével közelebb juttatjuk magunkat.”

Az irodalomtörténész, kritikus, recenzens megpróbál tehát elfogulatlan lenni. Olvasás közben azonban szükségszerűen reflektál saját működésmódjára – óvatosan bevallja, hogy elfogult –, majd kitágítja az önmegfigyelést, és egyes szám harmadik személyben általánosít: „…nyilván, különben mi a fenének foglalkozna heteket, hónapokat, éveket egy könyvvel, verssel, életművel (gionosan szólva: fillérekért). Valamit keres, valamire választ vár a műtől, saját kérdéseire, saját dilemmáira – mindig személyes érdekeltsége vezeti, ezért más minden műolvasat, műértelmezés.”

Az elfogultság tisztázása mélyén valójában az a kérdés áll: van-e esély a megértésre? A másik és – az alkotáson keresztül – magunk megértésére? Az önismeret felé haladva idézi a szerző Orlovszky Géza, a Talált vers program kitalálója, vezetője gondolatát: „… egy vers befogadására mindig különféle előzetes várakozások, vélekedések, előítéletek stb. bonyolult és nehezen áttekinthető összessége hat. Bár a szakszerű szövegelemzési eljárások többnyire azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy képesek teljesen ellenőrzés alatt tartani a vers hatásmechanizmusait, véleményem szerint nem lehetséges tisztán esztétikai ítéletalkotás. A […] lehetséges jelentések összessége még a leggazdagabb potenciállal rendelkező szövegekbe sincs »belekódolva« – a szöveg információs és esztétikai vonzástere a mindenkori olvasóval folytatott bonyolult (és teljességében sosem ellenőrizhető) interakcióban alakul ki.”

A Nap Kiadó gondozásában megjelent kötet már alcímében elköteleződik a megértés szándéka mellett – tulajdonképpen folyamatosan próbálkozunk, amiben szükségszerűen benne van a hiba lehetősége, mégis minél több kísérletet végzünk el, annál pontosabb eredményt kaphatunk –, egyúttal jelzi: érvényes olvasatai nem zárják ki mások igazságát. Ezzel példát ad arra is, hogyan érdemes olvasni, hogyan érdemes újraolvasni, önmagunk korábbi olvasatait újraértelmezni, és a megértésre a tér-időben elmozduló folyamatként tekinteni inkább, mintsem kőbe vésett igazságként.

Pécsi Györgyi az értelmezés folyamatjellegét is felmutatva idézi fel közvetlen tapasztalatait, és erősíti meg személyes elköteleződését a határon túli magyar irodalmak iránt. Része van ebben a családi emlékezetnek és közérzetnek – „a kádári években a határon túli magyarságra való rátalálás a nemzeti ébredés katalizátora volt” –, a rendszerváltásnak, amikor „minden fortyogott, forgolódott”, és ebbe a forgolódásba szervesült Erdély és valamennyire a Felvidék. „Mindez magántörténet persze – teszi hozzá –, de bevalljuk vagy sem, az irodalommal, költészettel, művészettel először magántörténeteinken keresztül találkozunk. Nem tagadom, valamiféle életvalóságképet is kerestem, emberi arcokat, gondolatokat, magyarságképet, magyarságszemléletet, az én Kárpát-medencei magyar identitásom kiterjedésének a tartalmát, határait, amikor a határon túli irodalmak mániákus olvasója lettem. A térkép csak papír volt, városok, megyék, falvak, imitt-amott történelemből, irodalomból és családi magántörténetekből bevillanók. Dirib-darabok. Én pedig mindenképpen össze akartam rakni magamnak a világot, rendszerben akartam látni, látni a fő szervező erővonalakat.”

Ilyen értelemben a magántörténet része Gion Nándor. Az azonosságtudattól elválaszthatatlanok az írói, költői szereplehetőségekre rákérdező Dsida Jenő-, Szilágyi Domokos-, Farkas Árpád-versek, Szilágyi István közéleti esszéi vagy annak vizsgálata: milyen jelentésrétegei vannak Csehszlovákia 1968-as magyar megszállásának Grendel Lajos és Nagy Gáspár műveiben. Pécsi Györgyi az identitásváltozatokat elemzi, legyen szó akár a jelenkori szlovákiai magyar irodalmi élet megosztottságáról, Lőrincz György emigrációs regényéről, Ferenczes István memoárjáról vagy a magyarság nemzettudatának újraértelmezéséről Szőcs Géza életművében.

Kötetcímként etikai alapállást fejez ki Dsida Jenőnek a kisebbségi létre, az együttélésre adott krisztusi válasza: „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Tükör előtt). A személyes hangvétel azt is jelzi, hogy az irodalomtörténész sok esetben nemcsak értője és értelmezője, de krónikása is az eseményeknek, emlékein keresztül például valódi találkozásban lehet részünk Gion Nándorral. Talán az íróval közös beszélgetésekből jön annak tudása is, hogyan érdemes jelen lenni az időben: reflektáltan, az események kontextusát is figyelembe véve, hűségesen számot adva a történésekről…

Gion ugyanis sokszor elmondta és le is írta, hogy semmi mást nem akart az irodalommal, mint elmesélni szülőföldje, a szenttamásiak, a vajdasági magyarok életét. „Ismerni kell az ő életüket is, és nem szabad feledni” – mondogatta. Az olvasó elég hamar ráérez a Gion teremtette világra, nagyon hamar otthonosnak érzi magát benne, és azt érzi: egyetlen, összetartozó világról van szó – tudatosítja az irodalomtörténész. Giont tulajdonképpen semmi más nem érdekelte, csak a magyarok sorsa, túlélési esélye, megmaradása – éljenek bárhol kisebbségben a Kárpát-medencében.

A magyarként otthont, hazát találni dilemma fájdalmasan vissza-visszatér a vajdasági író egyik filmtervében is. Amikor az albán Szelim kifejti: milyen boldog náció lehet a magyar, mert tagjai több helyen (országban) is otthon érezhetik magukat, a válasz csupán ennyi: „Egyetlen helyen szeretném igazán otthon érezni magamat.”

Vissza-visszatérő kérdése a kötetnek: lejárt-e a szavatossága a sokszázados hagyományú közösségelvű költészetnek? Túl rendszer- és kormányváltozásokon a sokat látott Farkas Árpád így igazít a kérdésen: akik írással foglalkoznak, tudják-e, hogy mi a szándékuk a mondatokkal, a gondolataikkal?

(Pécsi Györgyi: Soha mások ellen – Olvasópróbák. Nap Kiadó, Budapest, 2025., 322 oldal.)