Mindig nehéz leírni szavakkal az emberi lét racionalitásán túllépő jelenségeket, legyen az egy személyből kisugárzó erő, vagy az alkotás spiritualitása. A prózaíró Gárdonyitól sem meglepetés, hogy a művészet szavakon túli világához a zenén, képzőművészeten keresztül vezeti el gyakran az olvasóját, mert a szavak erejét gyakran behatárolva érzi. Írói eszköztárában sokszínűen és sokféle módszerrel építi be elbeszéléseibe a zenei többletet, a táncot és sorolhatnám – azaz a szó több síkú jelentésrétegeivel sem láttatható világ megragadását, az érzelem sejtető kifejezőeszközeit. Küzdelem ez a szavakkal, elég gyakran a zene segítségével a lélek-látásért. Írásomban ezekről a szívnek szárnyazott sejtelmeiről beszélek, amikor a „B. Tóth Klára-jelenség” – személye, költészete, festészete, restaurátori munkássága egymástól nem elválasztható – összetettségét próbálom megragadni.

 B. Tóth Klára – már a hétköznapi életét élő ember sem könnyen leírható, ugyanis folyton mozgásban van, a múltat, jelent és jövőt együtt látó világában. Mary Poppins, vagy talán a földet az éggel összekötő angyalok egyike lehet? – Tűnődik el az Őt megismerő. Ahogy belekapcsolódik egy-egy beszélgetésbe, már azzal megváltoztatja a téma esetleges érdektelenségét, felszínességét, és megláttatja a mikro- és makrovilág embert-boldogító színességét. Óriási derű és kreativitás lakozik B. Tóth Klárában, aki általában meglepő látásmóddal szolgál éppen ott, ahol megéli, megírja és megfesti élet-látomásainak pillanatait. Mert ahogy el tudja bűvölni a kisoroszi legendavilág kincse, (amiket meseházak fából ácsolt útjelzőiként bukkantat föl a faluban, hogy Kisoroszi népe is olvashassa gyökereinek kapaszkodóit), ugyanígy megállításra kényszeríti a hely szellemét alakító, neves alkotókra emlékezőket is, a Két víz között – Kisoroszi emlékezete című 2022-ben megjelent könyvében. A lelkészlak védő világában felnövekvő valamikori kisgyerek nem engedte meg a névtelenül eltűnés luxusát Kisoroszinak, nem is sejtve, hogy íróként majd  vissza fog fordulni, hogy újra találkozhasson falujának valaha itt élő jeleseivel.  (Bárcsak minden háznak és helynek lenne ilyen igényesen, de mégis élménnyel megírt története!)

A kicsit távolról indított bevezető B. Tóth Klára Jelenlét kötetéhez szeretné elvezetni a világból kiszakadni vágyó olvasót, mert a szerző is ezt teszi, amikor lerázza magáról az irodalmi elvárások bilincseit, s önmaga tud maradni alkotói szabadságában, de mély magányában is. Csontos Márta beszélgetése (Élmények kincsesházában, Magyar Múzsa, 2025. júniusi számában (I-XII. lap) tanulságos olvasmány a szerző megismeréséhez. Nemcsak ez az interjú, hanem a borítólap B. Tóth Klárától származó festménye sem engedi el a tekintetet a sok férfialakról, a Figyelő dédapákról, akik csoportban álldogálnak, lazán fotózás pozíciójába ülnek, figyelnek, komolykodnak, vagy éppen mosolyognak. Ahogy rájuk tekintve mi is ezt tesszük. B. Tóth Klára nemcsak dédszülői ágait ismeri a messze vesző múltból, hanem ág-bogas családfáját is követi, amikor bemutatja őket az interjút készítőnek. Szeretni lehet elcsavargását ezeknek a dédapáknak, akik közül legtöbben messziről jöttek Klára festményébe bekéredzkedve. Ők már sohasem halnak meg, boldogan hallgatják a késői utód által megfestett öreg templom harangszavát.

A Jelenlét verseskötet borítójának behajtott füljegyzetén olvasható az a Csontos Márta által írt tájékoztató, de inkább nevezném szakmai igényességéért kis terjedelmű tanulmánynak, amely súlypontozza a kötet fejezetekbe rendezett tartalmi és formai kohézióját.

Én, mint olvasó, a műelemzéstől elszakadva, vershangulatok iránymutatásainak engedve, összegzem benyomásaimat. Nem szokványos, bár látszólag nagyon is hétköznapi témafeldolgozások lüktetnek végig a kötet verseiben.  Hogy miért nem szokványos? Mert érdekes és olykor meghökkentőek, mert költőjük mintha az élete nagy és kis pillanatainak rögzítését lírai napló-folyamként írná, nem törődve azzal, hogy az olvasó mit is vár el egy költeménytől, lényeg az, hogy ő, a szerző letehesse ihletett terhét. (Jelenlét) B. Tóth sokszor vesz észre komolytalan dolgokat (de minden komolytalanságában ott sejlik valami nem gyógyítható fájdalom is (Adventi-Angyal, Sírkövek üzenete.) Gyakran a   profánt emeli az égbe (Himnusz a latyakhoz, Mennyei lepedők, Hallod-e, vírus stb.) különös képzettársításaival és képi megjelenítéseivel. S mit is kezdjen az olvasó az időmértékes versek szárnyaló ritmusával, lüktetésével, az Indulat-induló disztichonjával, amely a közértben ér véget? Képek, szótalálmányok sora, néha kitárulkozó őszinteség, néha egy munkafolyamat leírásából (Visszamosoly) kiszálló angyal, vagy a magas művészet tárgyilagossá tétele (Galambvers) stb., döbbenti meg az egyszerű-téma képzettársításait.

Szerepverseiben, játékaiban, eltalált címeiben stb. látjuk néha a szerző valódi arcát, de csak akkor, ha ő Puck is, láttatni akarja. Tehetséges művész, lenyűgöző mesélő B. Tóth Klára. Talán ez az ezerfelé figyelő közlő-szándék csúsztatja a latin műveltséggel, festészet adta képiséggel felvértezett költőt azokba a felületességekbe, amely a meg nem érlelt versekre jellemzőek. Mire gondolok?  Ha nem is kilenc évig, de legalább egy-kettőig csiszolgassa, pihentesse, eltávolítva önmagától is írását, hogy észrevehesse, hol lehetett volna feszesebb a szerkezet, elhagyható az azonos szótőből származó szavak ismétlése rövid szakaszhatárokon  belül, olykor a rím kényszeredettsége stb. S talán nem is mindig kell engedni a gondolatfolyam leírásának az úttest közepén, mert néha az ilyesmi, az önmagát halálosan komolyan vevő költőt torzítja visszatetsző pózba, (még ha mindez tetszetős verstémának  is látszik). Génie oblige (A tehetség kötelez) mondta Liszt Ferenc, amihez Kodály azt is hozzá tette, hogy „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig …”. B. Tóth Klára alkotói pályáját megnehezíti, hogy többféle tálentumot kapott az égiektől. S ezeket műveli is!

B. Tóth Klára: Jelenlét, a szerző illusztrációival, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, 2025, 156 lap.