Székelyhidi Zsolt portréfotója

Falcsik Mari (született Budapest, 1956) – költő, az ELTE Bölcsészkarán diplomázott, attól kezdve szabadúszó, a rendszerváltásig tudatos kívülálló. Neves könyvkiadók szerzője, szerkesztője, fordítója. Az ezredfordulón kezdett publikálni, első verseskötete 2004-ben jelent meg. Azóta a mai magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Verseinek különleges „képe, képes beszéde, zenéje, ritmusa, üteme” megengedi, hogy összművészeti produkciók épüljenek rájuk. A Helikon Kiadónál 70. születésnapjára, március 10-én megjelent Megnemvalósulások dicsérete a nyolcadik verseskötete.
Jelen beszélgetés színhelye Falcsik Mari és Lantos László Triceps héhalmi otthona. Résztvevői, akik alig két falura laknak egymástól, máskor is szoktak hosszasan beszélgetni.

 

Várnagy Márta: A költő, a művész a halhatatlansággal köt szövetséget. Te milyen viszonyban vagy a halállal és a halhatatlansággal?

Falcsik Mari: Semmi közöm a halálhoz: az már nem az én ügyem. Nincs dolgunk azzal, mi történik, miután meghalunk. A halhatatlansághoz sincs közöm: azt ember nem tudja megmondani, a következő pillanatban mi tűnik el örökre, mi porlad szét a kezünk között, ami száz évig egyben volt. Például: néha unom a nyugatosokat, már minden ízükben ismerem őket – érezni, ahogy észrevehetően rakódik rájuk az idő rétege, évülnek-avulnak bennük a nyelvezet, a stilisztika. Vagy épp az a nagy, öröknek gondolt gondolat, amit a vers anno fantasztikusan megfogott, mára korszerűtlen lett, mert annyi minden változott. Nincs már meg az a hogyan. Csoda, hogy még mindig több olyan mondat van, ami mintha tényleg örökre úgy csengene, vagy még a mi századunkban is úgy cseng, a mi fülünkben is.

Fogalmam sincs, én egyáltalán korszerű vagyok-e,
hát még, hogy mikor évülök el, fogalmam sincs, mennyi por rakódott rám
akár a kezdésem óta.

Melyik időkanyarban ki hol süllyed el, mivel mit célzott öröknek és talált el csak a pillanatnak, mi nem bírta ki, hogy az idő – glória nélkül – „átallépte azt”. Mennyi ideig volt töretlenül érvényes nekem Ady egész költészete! Aztán egyszerre meghallottam egyik versében, és akkor már többen is, a szecesszió porosságát: ni, akkoriban hőzöngtek így, mondtak így dolgokat a versekben, ma meg már nem. Szinte kitapintható volt az a korába zárult art nouveau jellegű réteg. Na és aki megmarad, mint Shakespeare: a fóliók már eleve modernizált átírást adtak a színpadon elhangzott szöveghez képest, aztán pár évtizeddel a halála után már jöttek is a radikális átiratok, és azóta is, ma is a saját korunk nyelvén élvezzük, mert elviselhetetlen, érthetetlen lenne a mostani fülnek az, amit ők először hallottak ott a Globe-ban. A műfordítás a legjobb példa: koronként újra kell fordítani a remekműveket. Az idő az irodalmi szövegek fölött is csakúgy halad, amitől, még a legjobb esetben, szépen, szinte egyben, besüllyednek, mint a városok. Aztán a következő korszak fölébük építkezik, és egy rétegüket megöli, szétszedi, elporlasztja, előbb a mit-eket, aztán a hogyan-okat. A remekműveknek talán tényleg csak a legfelszínibb rétegét, ahogy Adyról is leestek azok a szecessziós poros cifraságok, viszont a fantasztikus, mindmáig „tartós” szöveganyagai még mindig ugyanakkorát ütnek. Nem lehet az élő irodalomban fogadásokat kötni arra, mi éli túl az évszázadokat, mi nem. Jobb, ha ezzel a költő nem törődik. Kosztolányira szokták mondani, hogy őt csak a halhatatlanság érdekelte. Nem tudom, de az írásait nem áldozta oda ennek. Nem igyekezett márványba vésni semmit. Az ember persze ott akarja hagyni a nyomát: én is éltem, jártam itt. Van, aki fába vési a monogramját, más meg verset ír. De ezt megcélozni merő botorság. Ha én ezzel foglalkoznék versírás közben, az elég nagy baj volna, mert nem maradna szuflé a versre magára.

Ady - Mari

VM: Erős a tehetségtudatod. Ezt te mondtad ki.

FM: Tudnia kell az embernek, mihez nyúlhat. Szoktam nem kiadni olyat, amihez még nem értem föl – például mindezidáig, 2024-ben megjelent első elbeszéléskötetemig prózakötetet. Van jelen példa is: a Kisbolygó. Ezt A vörös postakocsi olvasói ismerhetik a legjobban, hisz ami megjelent belőle, a lezárt I. könyve, a Tavasz fejezetei az elmúlt pár éven át itt jelentek meg nyomtatásban, sajnos csak mostanáig. Nos, ez a vége-nincs Buda-szága nem biztos, hogy lesz. Mert most, ahogy van, egészében nem jó. Talán túl nagy nekem. Vagy még nem töltöttem vele elég időt. Ha nem lelem föl, hogyan lehet jó, az azt jelenti: én ezt nem tudom. És akkor, akárhányszáz oldalt írtam is meg eddig, nem lesz. Szóval, bárhogy mondtam is, ez a fönti kijelentés úgy hangzik helyesen: erős az ismeretem arról, mit tudok és mit nem. És szerintem mindegyikünk, aki érvényesen ír, pontosan tudja, mit tud és mit nem.

VM: Nemrégiben aztán mégis megjelent a novellásköteted.

FM: Mert elkezdtem jobban tudni. Másik szintre jutott. A Helikon 21 dal sorozata számára gyűjtöttem össze, amit addig írtam, és volt benne 21 olyan, amit ki lehetett adni. Azt szokták mondani, a költő az, aki prózaíró lesz. Hisz az az igazi: ott az élet tükre, a tömeges olvasottság. De engem nem ez vezérelt, csak lett annyi kiadható novellám, ami kötetet kíván. Egy idő múlva megéreztem, na, ez már menni fog, a kísérletek egyre jobbak. Mondom,
 
nem is a tehetség tudata, ami annyira erős tud lenni,
hanem az elbírható, a vállalható határának a tudata – és ez kell is ehhez a pályához.

Főleg az elején. Hát még ahhoz, hogy negyven fölött valaki nekifusson és áttörje a kortárs magyar irodalom falát. És nem hétköznapi erő, különben nem megy át, ennyi idősen végképp nem, ha nem tudja, mire képes. Mint azt is, mire nem.

VM: Egész tudatos volt a pályád építése, hogy te készen akartál kilépni?

FM: Hogy ne lett volna az – épp e föntiek miatt. Négyéves korom óta az írás érdekelt a legjobban, bár a rajz, tánc, ének, színház mind velem voltak, egész a pályaválasztásomig. Világéletemben, mióta csak írni megtanultam, írtam valami szöveget. De amíg nem voltam vele elégedett, nem adtam ki a kezemből. Lehetőség pedig mindig lett volna. Bár mondjuk outsiderként igazán nem vágytam az akkori Népszabadság vasárnapi mellékletében megjelenni, nem voltam odavaló. Ha most fölteszem a kérdést, mennyi volt ebben a politikai ellenállás: nos, ha ez alapvetően végig is kísér az egész utamon, azért ott volt ebben a bármely-társadalmon kívüliségem is, ami mindig megvolt bennem, máig megvan. A publikálást illetően elsősorban talán mégiscsak arról volt szó, hogy nem voltam elégedett azzal, amit írtam: hamisnak hallottam a hangot, vagy zörgött, vagy pontatlan volt. Tudtam, jobb is lesz még, addig minek futkározni.

VM: Te válogattad az első kötetedet, a Sanzon nehéz időkbent?

FM: Többségüket én szerkesztettem, főleg kezdetben. A könyvnek persze ez esetben is van kiadói szerkesztője, aki átnézi, nincs-e benne valami rémületes, őrült nagy hiba, de a Sanzon...-t, betűre úgy adták ki, ahogy én beadtam a Magvetőnek. Morcsányi Géza, áldassék a drága emléke, azt mondta, Mari, ehhez mi nem fogunk hozzányúlni, ez így most egy kötet. Így járt a Változatok a szabadságra is. A Jelenkornál megjelenő A sorsvadász már kívánt Csordás Gábortól némi beavatkozást, a Scolarnál a Nőket néző képek és a saját Mersz Könyvek sorozatunkban kiadott Valami üvegen át megint egészében az én szerkesztésem. Az igazi időben érvényesült először alapvetően a szerkesztői munka, és mindjárt hatalmas munka. Előtte tíz évig nem jelent meg tőlem alanyi lírakötet, volt minek belekerülnie. Nagyon sokat dolgoztunk rajta Gáborral, rengeteg versből szűrtük ki, ami benne van: a tíz év termésének az a hányada, ami jól tűri egymást. Az Azt hittem kéziratát is Gáborral alakítottuk ki, a kiadóban pedig Szenderák Bence segített tovább. A Helikonnál megjelent elbeszéléskötet, a My Rocks M. Nagy Miklós erős szerkesztői keze nyomát mutatja, és most a Megnemvalósulások dicséretében ismét kemény, alapos szerkesztői munkája van. De mi edzett munkapartnerek vagyunk már, és régi, nagyon jó barátok ahhoz, hogy ez problémát okozhasson.

A bordó, a kék, a szandálos 

VM: Esterházy Péter mondta az első verseskötetedre: te így írsz regényt. Végig lehet olvasni epikus vonulatként, mivel epikára jellemzően szerkeszted meg a kötet egészét.

FM: Álepika az. De van olyan, ahol még ennyire se: A sorsvadász, Azt hittem, Anyakönyv – ezek színtiszta lírai művek, nincs efféle epikus vonulatuk. Igaz, azt máig szeretem, ha annyira koherens a verskötetem, hogy egyben elolvasható. Az első igazán műnem-vegyítő kötetem a Nőket néző... Ott kezdtem el kísérletezni az „elbeszélő lírával”. Noha a mikroszkóp alatt az is lírát mutat, csak úgy csinál a kis életrajzokban, mintha epika volna. De ha jól megnézed a rövid fiktív életrajzokat, az is mind vers. A nőfigurák nem mindegyike költő, emiatt a dadogás. Akkoriban számon is kérték tőlem, mi ez, miért ilyen rosszak a versek. Hát mert vállaltan amatőr szövegek: ezek a nők csak ennyire tudnak versben elmondani valamit. Az életrajzocska pedig vállaltan „szakmai”. És nem epika, nézd csak meg: motívumok, jelzők, lírai szöveg néhány vonásból összerakva. Amelyik kritikus ezt észrevette, azt vetette a szememre: lám, a kis életrajzok között jobb versek vannak, mint a versként fölvonultatott szövegek közt. Nem értették ezt a koncepciót, hogy a verseket az esetleges képességű lányok-asszonyok suttogják, kántálják, vagy csak gondolják, míg az életrajz profi irodalmi hang.

VM: És a Kisbolygó? Ott még a dráma is jelen van.

FM: A Kisbolygóban a dráma adja a szerkezet alkotóelemeit, a jeleneteket, amiken belül a narrátoroké az epikus vonulat, a szereplőké pedig a dal- és versbetétek, azaz a líra. A szereplők a szövegen belüli jelenben beszélnek. A narráció kicsit mindentudó, néha kijjebb áll, a narrátor férfi és nő távlatból néznek a szereplőkre, bár ők is gyakran a jelenre tapadnak, de vissza-visszavillanthatnak a múltból is, tudnak játszani az idővel – igaz, olykor a szereplők is elmondhatnak egy elmúlt történetet, vagy rásandíthatnak a jövőre. Ám a narrációt is a líra uralja: a prózába szedett, szabadversszerű, de kiérezhetően belső rímes passzusok is lírikusak, csak nem annyira tisztán, mint a szereplők dalai. Végül is a 2024-es My Rocks az első, ahol konkrétan és csak epikáról van szó – na persze azzal a csavarral, hogy a 21 történet mögött ott a 21 dal vagy a dallal való asszociáltság.

VM: És mi az az „elbeszélő líra”?

FM: Az a jelenség, hogy a versek látszólag történetet mondanak el, kicsit sem új: a lírikus versekben őshonos az epikus beszédrész. A vers elején a szituáció látszólag történetkezdő megadása már a népdalokban ott van. Sok vers indít olyan fordulattal, mintha sztori volna, és onnan bomlik ki az érzelem, a gondolat. Na, amikor ez a történetmesélés-látszat az egész versen végigmegy, azt hívom én úgy, hogy elbeszélő líra. Nem elbeszélő költemény, ami az epika műnemébe tartozik, mint az eposz vagy a ballada, hanem az a típusú líra, amelyik a vers egész szövegén végig úgy csinál, mintha sztorizna. Csak közben ennek a sztorinak az „eseményei”: érzéki benyomások, érzések, gondolatok.

VM: Azt mondtad nem is olyan régen, adják vissza nekem a lírát!

FM: Talán a hangszerre utaltam? Meg szokták tőlem kérdezni, mennyire fontos az előadás, a zene, az, hogy eldalolja az ember a verseit. Erre mondhattam, hogy adják vissza a lírát, lyra és lant értelemben. Jó lenne, nemde, ha a versnek megvolna – ahogy a képe, képes beszéde – a zenéje, ritmusa, üteme is. Ja, megvan! Ezt az elbeszéléskötet kiadása közben mondtam! Hogy most már szeretnék újra verseket írni. Mert

nagyon meggyötört az epikaírás.
Az nekem tiszta rabság és aggodalom: túl sok a választandó,
a választható szó benne.

Mintha szabadabb volna a líránál, pedig épp olyan szigorú a választás ott is. Azt se nagyon viselem jól, hogy epikaíráskor nyakig az utcasárban, az aktuális életben, a mindennapi drámák közt kell járnom... Az élet bizonyos vetületeire jobb szeretnék madártávlatból nézni – már ha lehetne.

VM: A nevedet gyakran összekapcsolják az összművészettel.

FM: A művészetek oda-vissza minden ponton találkoznak. Ha bármiről is, de mindannyian arról beszélünk a műveinkben, milyen az emberi élet, honnan jövünk, hová megyünk. Hogy mi a fene ez itt, ez az egész. A kérdezés állapota örök, a kérdés minden művész számára, bárhogy teszi is föl, ugyanaz. Mi ez, hogy ember? Élet? Világ? És elkezdi ábrázolni, és ábrázol, megközelít, lerajzolja, elénekli, eltáncolja, hátha rájön a titokra. Nekem ez a művészet. Miért ne lehetne ebben bárhol bármilyen összekapcsolódás?

Dada performansz az Opál Színházzal

VM: Időnként úgy érzed már, hogy rájöttél a titokra?

FM: Nincs ilyen. Maximum, tudod, mi sikerül? Esetleg kilesni egy-egy hogyan-t. Például ott az Édes Anna, amiben egészen tetten érhető, ahogy Kosztolányi, aki „csak” ábrázol, következetesen rajzolgatja a figuráit, nem akar koncepciózusan, még csak oly szörnyű kritikusan radikális se lenni – hisz ő aztán igazi ábrázoló iskolába járt: l'art pour l'art plusz Nyugat –, végül addig-addig rajzolgatja azt a cselédlányt, míg meglátja. Addig formálja Annát, ahogy skicceli, satírozza, vonalkázza, egyszer csak ott az az ártatlan, szétgyalázott valaki, akiből gyilkos lesz emiatt. És ebben ott a szolidaritás, a radikálisan kritikus társadalomábrázolás, minden. Idáig juthatsz el. És ha idáig, hát tapsikolj örömödben, hogy dejó, sikerült! Sikerült egy Anna nevű cselédlányt megrajzolni, úgy, hogy látszik, és ennyi igazsággal közelebb kerülni az élet sötét titkaihoz.

VM: Melyik kötetedet érzed leginkább közelállónak a titokhoz?

FM: Ha azt kérdezed, melyik mögött állok jóleső azonosulással, melyiket tartom a legtisztábban szólónak, ilyen kettő van: a Változatok... és az Azt hittem. De engem ez a titok-dolog nemigen érdekel. Ez csak a rugója a művészetnek, nem célja. Ahogy

nem ügyem a halhatatlanság,
hogy hova vésem és milyen mélyre a nevem,
úgy az se, én leszek-e az a mitikus mindentudó, a varázsló, aki meglátja a „titkot”.

Ha ez érdekelne, elmentem volna papnak: ott állítólag ezt a két legyet egycsapásra lehet leütni.

VM: Az írásaiddal mégiscsak varázsolsz.

FM: Az lehet, de az a te dolgod, az olvasóé, elvarázsollak-e vagy se. Én olyankor ugyanis mással vagyok elfoglalva: próbálom az érzékeimmel kitapogatni és szóban visszaadni a valóságnak azt a szeletét, amit épp figyelek. Ahogy örök orákulumom, a Led Zeppelin sámánénekese, Robert Plant mondta: ha az ember Bukka White modorában próbál épp elénekelni egy dalt, a legkevésbé érdekli a szexuális kisugárzása… Nekem nem az a dolgom, hogy a hallgatóságomra ájulásig hassak a hattyúhangommal, hanem hogy minden idegemmel és zsigeremmel érzékeljem, és ezen átengedve a tudatomig, minél pontosabban és plasztikusabban leírjam azt az adott létdarabot. De még csak nem is a belletrista milyen az élet kérdésre akarva válaszolni, hanem hogy milyen ez az Édes Anna, milyen a köténye, hogyan lép, mit gondol, hogy néz föl a tette előtt, és hogyan utána satöbbi. Ha ebből kijön annyi, hogy na ezt most megfogtam, most tényleg sikerült, és ím, itt van, bele van karcolva a papírba – akár egy alak, egy hang, vagy az érzelmeim valamelyike félelemtől szerelemig, vagy csak egy szituáció egyetlen pillanata, szóval, ha sikerül egyszer-egyszer megfogni, akkor tényleg boldog vagyok, és csapkodom a térdem örömömben: hű, de jó, ezt a rusnya cuccot, ezt a szart, ezt a borzalmat most sikerült úgy odatennem, hogy látható! Micsoda boldogság!

VM: Olvasom a verseidet, ismerkedem veled újra meg újra, és feljön a kérdés: a tehetség kötelez vagy szabaddá tesz, vagy mindkettő?

FM: Mindkettő. Szabaddá tesz, mert soha nem éreztem volna enélkül önmagamnak magamat. Amíg ez nem volt, én majdnemhogy személyiséghiányos, vagy nem is tudom, épp, hogy túl sok személyiséglehetőségű valaki voltam. Tudtam, mire készülök és hogyan, de kinn a világban nem a helyemen voltam. Bármilyen sokirányú képességeid vannak, bármennyi terep felé áll is módodban mozdulni, az nem jó, ha nem ott vagy, amire születtél. És szabaddá tesz annak az öröktavasz-érzésnek az értelmében is, hogy újra és újra megörülök neki, hogy ez az enyém, és nem más, mert szeretem.

Nekem az is nagyon fontos, hogy teljesen önálló utat hagy,
hogy nem kell követnem azokat a külső rendeket, amikbe véletlen beleszülettem.

Lacival [Lantos Lászó – a szerk.] egyeztettük, hogy első perctől bennünk volt, és max. 16-tól már tudatosan tudtuk: semmi dolgunk a mások rendjével, mert készül a magunké. Na de míg elkészül? Huhh. Aztán meg, az utolsó szögig: kötelesség. Egyszer azt mondtam egy barátnőmnek fölháborodva, ha még egy ilyen szar verset írok, abbahagyom. Ő meg elkezdett röhögni: aha, azt hiszed, azt te döntöd el. És súlyosan igaza volt. Ez a barátnőm restaurátor, a legnagyobb alázattal az ügye szolgálatában. Mikor kimondta, hogy ő nem festő lesz, hanem restaurátor, még egy darabig gyászolt is, aztán rájött, mitől szabadult meg. Pont attól, amitől én nem. Ez nem szakma. Ebbe bele vagy kötve, minden idegszáladdal bele vagy szőve. Mint az anyaság.

VM: Szabad akaratról tulajdonképpen itt nem is beszélhetünk?

FM: Annyiban nem, hogy az lesz, amit a vers akar, mint Várady Szabolcs mondja. Eldönthetem én írás közben akár azt a lényegtelen kis dolgot, hogy piros lesz-e az a kalap vagy fehér? Hát nem. Még azt sem. Az van valahogyan. Csordás Gábortól idézem, mert nagyszerű válasz erre: valamiféle törvények szerint. És erről ennyit tudunk.

VM: Ezek szerint az sem szabad akaratod volt, hogy te költő leszel?

FM: Nincsenek döntéseink egy csomó ügyben, egyszerűen összeálltunk valamifajta kémiai vegyületként. Ki kérdezte, ilyen lennék-e inkább, vagy amolyan? Tudunk kicsit kozmetikázni ezen, nyilván az intelligens embernek azért van az IQ-ja, hogy önmagával is bírjon. És az érettség leginkább abból áll, hogy a saját, a benned lakó állatodat is gondozni tudod. Azért nem oly sok ez a három méter jobbra, három méter balra, ami a szabad akarat. Nem dönthetem el például, hogy az anyagiakkal milyen viszonyom lehet. A pénz nekem másra kell, nem, mint annak az embernek, aki szabadon dönt, hány limuzinja legyen. Nekem nem lehet semmim, arra nincs utam: más felé van. Nem is volt semmim, míg nem örököltem – hál’Istennek nagyon későn, alig öt éve. A szüleim munkájának gyümölcséből van az a kis mindenem, amim most van. És az eddigi kis semmim, még az se volt soha csak az enyém. Mindig volt kivel megosztani. Nekem ez van kiszabva. Valahogyan el vagyunk rendezve, ki milyen.

Boldog vagyok, hogy nekem ez jutott.
Nézz a felnőtt emberekre, azért csak az jár a legjobban,
aki szereti, amit választott, vagyis azt választotta, amit szeretni tud.

 Van az az utca, amit meg kell találnia, és akkor már ott jár, ahol járnia kell. Ismerek ilyen patikust is, bérszámfejtőt, földmunkást is. Nem pályát választottak random, hanem megtalálták azt: a sajátot. Látunk eleget, aki nem találja, lekési vagy kihagy valamit, nem figyel oda, fiatalon elálmodozza az időt. Ki tudja, meddig képes vergődni egy ember, aki nem ott van, ahol lennie kellene. Én mindig drukkolok nekik azért a Nagy Ugrásért. Tudod, én tudtam, és évtizedeken át, hogy nem máshová jövök, mint ide, ahol vagyok – csak nem fogok sietni. Mert szükségem van arra, hogy én lássam először jónak. Stabilan jónak. Aztán jöhet minden egyéb.

Nem fogok sietni (1975)

VM: Mivel nagyon készen léptél a nyilvánosság elé, nem is találok olyan elődöt, akinek a nyomdokaiba léptél.

FM: A Mestereim a verseiken át hatottak és hatnak, és sokan vannak, de ahogy líranyelv-újító nem vagyok, úgy nem vagyok senki tanítványa – nem is igen voltam tanítható soha. Nagyon szeretek költőket és költészeteket, de a poézisom milyenségének az övékével még csak egybe se kell esnie: másképp hatnak. Shakespeare-t, Villont, Adyt nem tudom nélkülözni az íráshoz, de egyáltalán nem úgy írok, mint ők. Adytól például azt tanultam, hogyan kell Magyarországot látva Magyarországon élni. Ebben utolérhetetlen. Röntgenszemmel látja a Kishazát, máig érvényes minden idevágó sora, hisz nem változott ez a hely semmit – de szó sincs róla, hogy írnék olyan közéleti verset, mint ő. József Attila partner, és úgy mester. Nem tudom nem kortársamnak érezni, annyira érbe vág a gondolkodása. Dylan Thomas nélkül nem tudtam volna, hol kezdjem. De költőiskolába nem jártam.

VM: Nem is engedtél hatni magadra?

FM: Dehogynem. Csak én a saját hangomat szerettem volna használni. Ha újszerű, ha nem: a sajátomat. Amibe, mire megszólaltam, már a sajátommá szublimálódott mindaz, ami valaha hatott rá, mikor még nem használtam. És nyilván az egész magyar és világlíra hatott rám, amilyen átélőn fogadtam be egész kicsi koromtól. Már estimesének is verseket olvastam. Egész életemben a költészet volt a levegőm, a vacsorám, a barátom, a gondolkodásom alapanyaga. Benne a mindenkori kortársak. Sok vers rögtön belém ragadt, sokat tudok kívülről, a soraik, fordulataik beleépültek a köznapi beszédembe.

VM: Voltak a pályádon helyzetek, pályatársak vagy nem pályatársak, amik-akik segítettek vagy éppen akadályoztak?

FM: Elismerés volt, nem segítés, de elismerő visszhang az első perctől. És olykor némi közöny, de akadályozás soha. A helyzeteket meg kellett teremteni: a kezdetekkor ez ugye a küldés a folyóiratoknak. Aztán kellően elismert lettem elég hamar – de miközben megvan a helyem, mégsincs meg a helyem, velem ez a játék. Elég fura helyzet. Nem tudom, nem attól van-e, hogy eleve ilyen outsider típus vagyok. Meg amiatt, hogy e tájon, ha új tehetséget avatunk, azért annyira mégse. Ha fölbukkan valaki, lehet egy kis ováció, majd elül. De tudod, elértem, amit elértem a magyar irodalomban, és nekem ez pont jó. A köteteimről mindig van kritika, nem lehet mondani, hogy nem veszik észre, ha kiadok egy új kötetet. A kezdésemnek ritka nagy visszhangja volt, és még a váratlan médiasiker előtt: a szakmában már a folyóirat-megjelenések idején. Érvényes magyar költészet, kész poéta, rég volt olyan, hogy közönség és szakma egyaránt... – ilyesmik szóltak jó darabig. Tudod, mi az érdekes? Hogy én vártam is, hogy ki fog ez valahol robbanni a láthatóbb mezsgyén is, hisz itt van, és olyan. Aztán az első kötet után föl is avattak. A kötet megjelenésétől egy éven át kellett mindenhova mennem, interjút adnom, fölolvasnom stb. Magam léptem ki ebből, mikor már torzítani kezdett. Mikor már kész volt a klisém nélkülem.

A szélesebb nyilvánosság – főleg a tévé – nagy átrajzoló:
egy idő múlva elkezdtem óvva vigyázni a saját lényem körvonalaira.
Következhettek a csöndesebb évek a magam professziójának köreiben.

Ezzel a kései kezdéssel jó sűrű anyag, jó kis robbanóanyag gyűlt be, de aztán szépen elült a zaj. Hisz még csak újító se voltam, csupán egy személyes hang. De annak valamilyen. A szapuló kritikák meg a dicshimnuszok után jöhettek a legfontosabbak: a komolyan odafigyelő, látó, mélyre menő elemzések.

VM: A hangod mindenki másétól különbözik. Elolvasok egy verset, és tudom, hogy te írtad.

FM: Talán ezt is akartam, de persze jóval többet: őszinteséget, ábrázolni a láthatatlant, a fölmutatott dolog lényegébe láttatni. És közben gyönyörűket írni, ahogy Ady mondja, mert nekem sokáig ez volt a legjobb ebben az egészben. Nagy belső élmény volt az első komolyan vehető verseimet megírni. És mintha valami hasonlót okoztam volna velük, többször szerepelt az „öröm” szó az első reakciókban. Aminek máig nagyon örülök – csak hát ettől még nem tudtam, nem tudok iskolák része lenni, egy mester körébe beülni. Nagy barátságaim lettek az irodalmi életből, de nem az irodalmi élet a baráti köröm.

VM: Mintha nem tartoznál szekértáborokhoz.

FM: Kicsit se. Céhhez se. Na, látod, itt a szabadság. A kötelesség ott van, hogy verset kell írni, de az a szabadság megvan, hogy nem kell táborhoz, klubhoz, iskolához tartozni annak, aki nem tud. Nem kellett billogot üttetni a bőrömre. Én azt kerestem, hogy ez legyen,

a tehetségem és az őszinteségem legyen az elegendő garancia arra,
hogy helyem van itt.

Hogy ne kelljen valahova leigazolnom, ahol ezt vagy azt tartják őszintének, emezt vagy amazt értékesnek. Mert nincs az semmilyen nézet-, ízlés- vagy érdekközösség kezében, hogy hogyan kell jó verset írni.

VM: Nagyon magasra tetted az első kötettel a mércét magadnak is, az olvasóknak is, a szakmának is. Az eddigi pályádat áttekintve azóta sem adtad alább.

FM: Az nem fér bele. Ez egy ilyen hegy: lefele nincs lépcső.

VM: Ez hihetetlen erőfeszítést is jelent.

FM: A menetnek ez a természetes iránya: indulás, haladás. Akárhány válsággal vagy megtorpanással is: kezdés, aztán fejlődés. Nincs másképpen pálya. És ehhez nem lehet az erőt feszegetni: vagy megoldja a tehetség és a meló, vagy annyi. Az ebbe nem fér bele, hogy kiadod az első kötetedet, aztán jaj, bocsánat, az az egy jó kijött belőlem, és a második már sajnos, húz lefelé. Az első kötetem, bármilyen „készen” is indultam, nekem is egy „elsőkötet”, lehet, hogy a fiatal elsőkötetesekénél jóval csiszoltabb és érettebb, mert én ilyen hiú majom vagyok, de akkor is a kezdő darabom. Csak mert ki se mertem dugni az orromat a függöny mögül, míg nem felelt meg nekem annyira, attól még első kötet, és már a második meghaladta. Le akartam elsőre rakni legalább negyven olyan verset, hogy látható legyen: ez itt az én entrée-m, a valid útlevelem, amivel beléphetek ide, ebbe az egyfelől erősen záró és összetartó, másfelől meg szét, de a falait mégis kellően magasra húzó, viszont a jó írásnak ellenállni soha nem tudó irodalmi életbe. Be kellett magamat „pedigrézni”. Hisz az a belépő nagyjából élet-halál kérdése. Aztán már fölszabadultabban lehet csinálni.

VM: A díjak nem hiányoznak?

FM: Valaha úgy mondtam G. B. Shaw-val: élj úgy, hogy ne adjanak. De már megkaptam a szakma által kicsit lenézett, ám független Quasimodo költőverseny fődíját. És a Radnóti100 verspályázaton is díjaztak, meg a Petőfi200 Alföld-pályázat első díjasa lettem, és az első öt évében kaptam Térey-ösztöndíjat is. Nem a díjak hiányoznak nekem, hanem a pénz, most, hogy már a védettnél is védettebb korba kerülök, és már nincs ínyemre megállás nélkül szellemi robotot végezni (ami nyilván fizikai is, nézd meg, hogy ülünk a gépnél). Ha utolérne egy afféle állandó alkotói járadék, és meg akarnák mondani, mit írjak azért a pénzért, akkor visszautasítanám, de míg nem diktálnák, mit várnak el érte, addig nem. Ha valaki a függetlenséget választotta, amikor az még nem is létezett, azt már nem kell félteni. Az ilyen életen érlelt erős etikájú embernek kezelhető dolog, ha azért kap pénzt, amit mindig is csinált, azaz: írja a műveit – csak épp a támogatás révén úgy, hogy mellette ne kelljen folyamatos megélhetési kulimelóval fönntartania az életét és az írói munkáját. De ha azzal kell, hát azzal teszem: soha életemben nem ijedtem meg tőle annak előtte sem, most se.

VM: És te mivel tartottad és tartod fönn magad?

FM: A szabadúszás ezt megtanítja: akinek értelmiségi/alkotói pályáján fontos, hogy sehova ne köteleződjön el, magyarán, tiszta maradhasson a keze, annak extra mennyiségű szellemi munkát kell végeznie. Hát azt is tettem évtizedeken át, ahogy máig is. Szerkesztettem és fordítottam, leginkább hiánypótló nonfictiont, és amikor már lehetett, könyvcsináló céget alapítottam, azzal vállaltam olyan témájú könyvek elkészítését, amihez értek, és amik maximálisan vállalhatók a tartalmuk korrektségét illetően. Nagyon sokat dolgoztam, hisz soha nem volt rendszeres jövedelmem. Szinte rögtön a diploma átvételétől szabad szellemi foglalkozású lettem: 25 alig múltam, mikor kiléptem ebből az egészből. Néhány mintavétel után úgy döntöttem, nekem erre semmi szükségem, csak föltart, és bezavar.

VM: A szabadságért, függetlenségedért nagy árat fizettél?

FM: Egzisztenciálisan nagyot. De szellemileg pont az ellenkezője: csak nyertem rajta. Hatalmas tapasztalati kalandokban volt részem. Kevesen láthattak onnan, ahonnan én, amikor például a '80-as évek végén magyart tanítottam az angol, holland stb. új igazgatónak, aki korai fecskeként megvenni jött valamelyik gyárát Budapestnek, és ugyanakkor angolt a magyar titkárnőjének. Mikor a reptérre már óránként szállt le a British Airways, hirtelen szükség lett rá, hogy még az üzemanyagtöltő is tudjon valamennyit angolul. Vagy angolra fordítottam az országból kijuttatandó bármilyen anyagot, legyen az egy szétkergetett apácarend történeti dokumentuma, vagy az illegális ellenzék prominens képviselőjének egy külföldi eseményen fölolvasandó beszámolója. Nem csak az angollal voltak roppant érdekes munkáim – de mindben a szabadság volt a legnagyobb kaland. Ráadásul körülbelül tízszer annyit kerestem, mint a velem egykorúak. Ezek mind speciális feladatok voltak, amire speciális ember kellett, elsősorban nagyon önálló és afféle alkotó gondolkodású. Míg nem voltam költő, ugyanabból az energiaforrásból csináltam a kívülálló utamat. A nyár, minden nyár a sajátom volt. És minden ősszel újra föl kellett találnom, miből lesz pénzem júniusig.

VM: És konkrétan miből lett?

FM: Ez volt benne a kaland. Például, egy később elhíresült magyarországi brit napilapot a segítségemmel gründolt egy amerikai fickó. Jöttek aztán az újságírók is, de az a salesman jött először, még nem volt meg a lap, mi meg már hirdetéseket adtunk el benne, és a jó ég tudja, mi mindent találtunk ki, hogy majd meglehessen. Magunknak kellett kitalálni mindent, az elejitől fogva – nekem ez megy a legjobban. Sokszor voltam kísérőtolmács is. Az idejövő „valutakülföldi”, aki egy kukkot se tud magyarul, lakást bérel, a gyerekét óvodába akarja adni, vesz magának régi bútort, és akkor mindent vele kell csinálni, elmenni vele az idegenrendészetre, az oviba, az ócskapiacra, mindenhová. Tulajdonképp Magyarországot közvetítettem az angolon keresztül. De volt abszolút magyar melóm is, például Szabolcsi Bence hagyatékának rendezése, hogy a Zeneműtárba kerülhessen, ahova nem lehetett csak úgy betolni egy halomban. A maga után hagyott lakásában dolgoztam – és közben egész nap szívtam magamba, nemcsak a port, hanem a hatalmas anyagból meg a család részéről ott asszisztálóktól, amit csak bírtam. Beszélgettünk, olykor nekifutottunk elénekelni egy-egy kottát – eh, meg kell ezeket írni majd. És volt olyan – na ezt egész biztos megírom, nagyon mulatságos novella lesz „Hittérítők Magyarországon” címmel, egyszer már elő is adtam a Szigeten a molyolós pódiumon –, hogy egy nyárra elszegődtem tolmácsnak hat veszettül újkeresztény amerikai fiatal mellé, akik úgy gondolták, elhozzák az üdvöt ebbe a majd’ kétezer éve katolikus országba, ahol a kommunizmus mételye megette a lelkeket. ’83-at írtunk, a siófoki strandon áldozatokat találni az ott nyaralók közt, ki akarja, hogy megtérítsék, ki tűri, ki nem: egyik rendőrért kiáltott, a másik hozzánk csapódott és élt a pénzükből...

Valami egész külön terepet, az élet fura kis dzsungeleit jártam a munkáimmal.
Konkrétan nem tudnám megmondani, ez hasznára vált-e a költészetnek
– az életem nyilván tükröződik a verseimben.
 
Persze ez kényszer is volt. Ha valaki kilép a társadalomból, nem lesz egzisztenciája, lakása, havi keresete, stabilitása. A társadalom szélén lógni nagyon nehéz. Viszont nagyszerű dolog szabadnak lenni, és soha nem hallott feladatokat ellátni, amik addig nem is léteztek. A reptérre tudok megint hivatkozni: én csak a túlélési nyelvi anyagot tanítottam, némelyik tanítványom még nyolc általánost se végzett, ehhez még a tananyagot meg az átadás trükkjeit is külön föl kellett találni. Ott ők csak így őrizhették meg az állásukat – nagyon büszke vagyok rá, hogy az enyéim közül nem veszítette el senki. Sőt többen beiskolázódtak, volt, aki később még diplomát is szerzett – ebben ott volt az az angol tanfolyam is. És, majd’ két évtizedig tartottam otthon, még csak nem is mondhatnám, hogy felvételi előkészítőt, mert másodikos korukban ültek le hozzám a gimnazisták, inkább szoktam szabadgimnáziumnak nevezni. Irodalom, kultúrtörténet, gondolkodástörténet – voltak meghívottak is, akik egyes témákhoz jobban értettek nálam, zenetörténész, filozófus, képzőművész. Az akkori diákok ma építész, orvos, tudós barátaim, akikkel máig hamvas lesz a tekintetünk, ha találkozunk, olyan nagyszerű dolog volt az. Nem volt afféle bizalmaskodás, lélekvadászat a gyerekekre. Ott az az anyag volt, ami az akkori középiskolából kimaradt. Gondolkodásmódot tanultak, és tényeket. Ez is alkotás. És baromi jó élmény.

VM: Nagyon színes az életed.

FM: Nekem nem a szín a lényege. Tudod, én vagyok az, aki a malmot szereti megtervezni és fölépíteni, és már nincs ott, mikor a lisztet hozzák őrölni. Én ott vagyok, ahol addig semmi nem volt, csak a tér, és benne a hiány teremtette lehetőség. Hogy alkossak már valamit, ha egyszer melózni muszáj. Olyat, ami még nem volt, de leginkább olyat, ami hiányt pótol.

VM: Van-e hited?

FM: Ne viccelj. Ezt Isten nélkül nem lehet. De az se az én dolgom, hogy Isten hol van, vagy kiben-miben, nem hiszem, hogy férfi, nem hiszem, hogy egy figurában van, vagy miféle felhő fölött. De Isten,

a szeretet istene, az van. Az tapasztalat.

Vond ki a világból, és abban a pillanatban látod, mennyire van: hogy hogy megy tönkre bármi öt perc alatt, amikor nincs. A szeretet az, ami negációjában érhető tetten. Amikor nincs, akkor rögtön tudod, hogy létezik.

VM: Neked fontos a vallás?

FM: Nem tudom, mi az a vallás. Nekem hitem van. És némi emberismeretem – ezt megint Ady mondja el a legszebben: szörnyűséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé Az Élet. Hogy bízhatnánk a felelősséget a világ léte és fönnmaradása alapját jelentő, megtartó és építő szeretetért erre a teljesen esetleges, alkalmi viselkedésű, hol szörnyeteg, hol szent, vagy egyik se, hanem dögunalom közöny, erre az iszonyú kicsiny valamire, aki mi vagyunk? Hát a saját kezemre nem bíznám. Még ezt a kismacskát se, aki itt futkározik, mert biztosan megtépném a fülét, mikor épp türelmetlen vagyok. Ne érts félre: nekem nincs mumuson. Se bűntudatom, se semmi ilyen, csak ismerem az embert. És olykor nem valami nagy szám ez a homo sapiens, amikor még azt se tudja elintézni materiális ösztön-önmagával, hogy a saját gyerekét ne gyalázza meg testileg-lelkileg, vagy ne bántalmazzon egy kiszolgáltatott lényt, akár egy beteg öregembert ne verjen meg csak azért, mert lehet, vagy ne kínozzon állatokat. Én ezzel nem állok szóba a szeretet felelőssége ügyében. Az maradjon csak Isten dolga. Az a szeretet, amiről én beszélek, nem is nagyon emberi. Jó, ma már néha odáig is eljutok, hogy mit ad egy vigasztaló szó, egy simogatás, hiszen a korral az ember vagy még keményebb lesz, vagy enyhül, és én ezt az utóbbit követem. De engem nem ez szólított meg a szeretetben először, nem a gyöngédség, hanem hogy a másik embert magadra veszed. Nem biztos, hogy kitakarítasz annál az idős betegnél, lehet, hogy azt veszed magadra, hogy odaülsz mellé és rájössz, mire vágyna a legjobban, ha még meg tudná mondani, vagy empatikusan csak az átgondolását a helyzetének.

Kölcsönadod a másik embernek az időd és az erőd.

Ezt ma már kevésbé gyakorlom, mert a versekbe elég sok megy bele ugyanebből a figyelemből és azonosulásból. Végül is arról van itt szó, hogy nem csak a magad meg a magadéi gondjáért felelsz. Voltaképp bárkiéért, akivel rászorultságában valahogy épp te ballagsz szembe.

VM: Változott-e a költői ars poeticád az utóbbi időben?

FM: Hogy mostanában írok-e ars-poétikus verset? Nem tudom. Biztos, de már nem hívom annak. Írtam párat az elején, amit így is neveztem, mert meg akartam magamnak ezt határozni. Ahhoz képest? Mint mondtam, a kezdő korszakot senki meg nem ússza – és abban fontos a hitvallás. Mennyire fontos ott egy olyan passzus, hogy csak posta én is semmi kétség s még meg fogom szeretni végül. Így indul az első kötetem, ez lett az első két sora. És volt az Arspo. Brevis, arról, hogy a költőben idővel megfakul a boldog öntudat / és odalesz a fess betyáros póz is / és nem gúnyolja többé megbízóit / mert tudja már hogy miféle urak. Az urak itt nem jelent többet, csak hogy a kultúra az ördögöt is, Istent is férfiban ábrázolta, és azt hittem, erről kétezer év után már nem fogok tudni senkit lebeszélni. Aztán mégis megpróbáltam, ha csak úgy is, hogy elveszem a személyt. Nincs személy mint Isten és Sátán.

VM: Akkor mi az, ami van?

FM: Szeretet meg szeretetlenség, és az utóbbinak az az elképesztő tulajdonsága, hogy nincs neutrális állapota. Azt szokták mondani, ő nem tud úgy szeretni. Én meg azt mondom, aki nem tud szeretni, az tud nemszeretni. Akinek komoly hiányossága van az érzelmei terén, az gyanakvó, majd rosszindulatú, kíméletlen, végül kegyetlen tud lenni, képes a másikat bántani emiatt. Lehet, hogy vergődik, de olyan nincs, hogy megáll a nullán, hogy ő csak „nem tud szeretni”. A vertből sajnos lehet verő, ha nem váltja meg valahogy magát. Aki nem tud szeretni, elfordul, csupa könyök, ha meg akarják ölelni, a könyve mögé bújik, ha beszélgetni akarnak vele, hallgat, mikor a szó életet mentene. Majd ingerült lesz, netán makacsul néma. A nemszeretés nem áll meg a neutrálison. Mindannyian tudnánk mesélni – magunkról is.

Ráckevén jelen volt a szeretet. Janó és Mari és köztük Berta (2002)

VM: Ebben a költőnek mi a feladata?

FM: Csak mint minden mással: meg kell írnia, ahogy csak tudja.

Ha van bármiféle „feladata”, az az, hogy ezen a fura hangszeren,
a költészeten keresztül szólaltassa meg, hogyan szoktunk szeretni és nemszeretni.

Nem okíthat, semmi didaxis – írja meg, de azt annál pontosabban.

VM: T. S. Eliot szerint az érzelmeket minden költőnek ki kell tudnia fejezni a saját anyanyelvén, mert ha ez megszűnik, az a halál. Társadalmi és minden szempontból halál.

FM: Föltétlenül. Fönn kell tartanunk a szavakat, amikkel fönntartjuk a létét annak, amit megnevezünk velük. Amit nem tudsz megnevezni, az láthatatlanná válik a számodra, és nem tudsz többé élni vele. És a szeretet nagyon sok szó. Nem csak érzelem, összetett munka, mérhetetlen sok értés, hatalmas figyelem. És rengeteg cselekvés. És irdatlan sok alkalmazkodás, de az is milyen sérülékeny kategória, mert valami rejtett útja van, mikor használ, mikor árt. És leginkább rengeteg energiaátadás. És ha mindezt mi nem nevezzük meg, nem daloljuk el elégszer, még a végén elfelejtik az emberek. Nézz körül.

VM: Van-e a költőnek olyan társadalmi feladata, hogy nemcsak ábrázolni, hanem valamit tenni a költészet erejével?

FM: Mire gondolsz, mikor ezt a fajta tanítói izét keresed? Feladat, amit el kell végeznie a versen át? Hogy a vers eszköz lenne, amivel jobbá tesz, javít, épít, vagy mit csinál? Olyan nincs. Mindenekelőtt, a költő anyaga a grammatika. Ez érzékeny cucc, már az is, hány felkiáltójelet tesz ki, hányszor mondja, tégy így, ne tégy úgy! Felszólító móddal nem lehet teli egy poézis. Aztán ott az érzékelés. Az a munkája, az egész élete, a költőlétmódja: a kör, amiben ő elhelyezkedik és a verseit készíti. Olyan dolgokat kell érzékelnie – ráadásul úgy, mintha emlékezne rá –, ami meg se történt. Hol ad neked az ebből keletkező szöveganyag olyan lehetőséget, hogy valami direkt társadalmi vagy pedagógiai feladatot el lehessen végezni általa? Csak úgy, hogy a költő olyan iszonyat jól fogalmaz, annyira jól kezeli a nyelvet, és olyan fantasztikusan érzékenyen érzékel, hogy abból kijön az a hatás, ami az olvasójában elindít valami működést belül.

VM: Az írók, költők a haladást is szolgálták azzal, amit írtak. Volt hazafias költészet. A jelenlegi társadalmi helyzetben van-e a költőnek ilyen feladata?

FM: Ha annyira látja, ha az érzékelésébe és a grammatikájába azon a fokon belefér, akkor igen, de nem lehet kívülről tematikus választás. Ma fölemeljük a szavunkat, hogy ne üldözzék, aki a saját neméből szeret, és – még mindig! – azért, hogy a bőrszíne miatt se lehessen üldözni senkit. Ezt képviseled, hangoztatod, vésed be, de nem biztos, hogy egyetlen verset is írsz róla.

Csak ha jön az a valóságdarab, ember, eset,
ami írássá akar és tud benned válni.

Péterfy Gergely megírja a Kitömött barbárt a rituális néger-gyilkosság első magyarországi precedenséről: mivel jó regény, nyilván méltatják a témáját, hisz az a minősége szerves összetevője. De nem lehet elfogadni jó irodalmi műnek egy rossz írást csak a választott tárgya miatt. Nem írhatsz propagandaszöveget. Az egy másik szakma.

VM: Személyesen te hogy kezeled ezt?

FM: Mondok egy példát. Jancsó 90. születésnapjára írtam A bolond merítőt. Az egész pályája ott állt előttem. Mindig is mélyen hatottak rám a filmjei. Hogy fölköszöntsem ezt a nagy pályát, ezt a jelképi embert, írni kezdek. A cím itt van, a figura meg van nevezve. De ki az a bolond merítő? Aki csak nem átallja végigszűrni a vizes sarat az ujjai közt azért a három homokszemnyi igazságért, mint Jancsó. De ő nincs a nevén nevezve, nemhogy kimondva, hogy csak ő lenne ilyen. Van itt bolond merítő épp elég, magamat is közéjük sorolom. Vagyis nem direkt Jancsóról kezdtem írni, hanem arról, amilyen, és hogy mi az összes ilyenek szerepe ezen a tájon. Ez kívánt bennem verssé válni. Ehhez volt belül képsorom. Erre a versre a legkülönbözőbb emberektől, köztük durván kritikus, és engem még csak nem is különösebben kedvelő emberektől kaptam meg, hogy nagy vers. Na most, ez, végeredményben, egy társadalomkritikus gondolati vers. De csakis azért lett az, mert Jancsó pályája kihozta belőlem azt az érzékelést, a grammatikám pedig ezeket a szavakat. Ha a társadalomkritikus gondolkodó olvasó ebből hál'Istennek haszonélvez, az jó, de én nem vihetem közelebb a pulthoz, hogy tessék, adok nektek egy olyan tartalmat. Versként ez csak a Jancsó-féle pályák és hatásuk ábrázolása. És egy kézírásos lap, amit az ünnepi est napján megjelent Népszabadságba csomagolva adtunk át neki a többi ajándékkal együtt.

Jancsó Miklós a 90. születésnapjára rendezett Opál-előadás után, ölében az ajándékcsomaggal (2011, fotó: Harkai Péter)

A többletet a Jancsóból el-allegorizálódó figura adta. Ezt szándékolni nem lehet. Azzal megölöd. Amint a tollat úgy veszed fel, hogy te most megkritizálod a néped hozzáállását az igazsághoz, vagy megjavítgatod, vagy tanácsot fogsz adni, hogyan javítsák meg, a vers kimúlik. Azzal a kérdéssel föl lehet venni a tollat, miféle pálya az, amin a Jancsó is jár. Hisz ezer éve érzékelem az ő pályáját: meg tudom-e fogalmazni a saját grammatikámból? És csak megyek a magam belső erdejében Miklós bátyánk után, a magam dolgával vagyok elfoglalva, miközben a társadalomkritikus gondolat kiforr a vers szövegéből, és elveszi belőle a maga hasznát. Így képzeld el azt a „feladatot”, ami a költőnek van. A kiállás, az más. Hogy mit írunk alá. Elég sok mindent kellett aláírom az elmúlt tíz évben, a fene egye meg: szeretnék már olyan országban élni, ahol nem kell aláírnom havonta három rettenet ellen tiltakozó petíciót. Jó lenne, ha nem volna arra ok, hogy egyszer csak fölbukjon belőled egy dalocska: maffiatörvény, börtönnyelv… Gábor kihúzta ezt Az igazi időből. Azzal, hogy késő már elkezdeni trágárul beszélni (mert ezzel a pokoli rossz sorral folytatódik: nyeltük a híg szart, míg elnyelt). Látod, iszonyúan ki tud ez futni ennyire a direktbe is. Csak akkor, lásd hígszar, nem biztos, hogy vers lesz belőle, hanem csak valami káromkodó rigmus a budi falán.

VM: Mégis, van példa arra, hogy a közéletiség a költő poézisának legsajátabb természete.

FM: Ady Magyarország-verseiben ugyanolyan fokú a szenvedély és érzékenység, mint a Léda-dalaiban. Vörösmarty a leguniverzálisabb romantika őrült tablóiban képes az ország aktuális állapotát fölfesteni. Arany a Nemzetőr dallal olyan komolyan áll oda, ahogy másféle verseiben is. Petőfi versei maximálisan azonosak azzal, amit csinál: csatába üvöltené az összes őt olvasó fiatalembert… És el is mentek, mind elmentek. Nem volt magyar család a bukás után, ahol ne gyászoltak volna egy ifjút. Nem is gondolunk bele az életkorukba. Ez a fiú, a Sándor nevű is csak 26 volt. Na, és mindehhez ott program is volt: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez. Mind, az egész korszak vállalta a programot – de csak azok tudtak nagy költészetet csinálni belőle, akik a legbelső gondolkodásukig, a költői érzékelésükig tudtak vele azonosulni. A vers vagy jó, vagy nem, bármilyen szándék késztette megszületni, és annak, hogy jó legyen, megvannak a maga összetett feltételei – csak magából a programból jó vers nem fakad.

VM: Egy mondat fogalmazódott meg bennem a többinél hangsúlyosabban, akármilyen dagályos mondat is. Te e téren a művészetnek vagy az elkötelezettje.

FM: Nem dagályos mondat. Nagyon pontos mondat. És ez a verzió is jogos. Én nem innen szoktam nézni, hogy társadalmi elkötelezettség kontra esztétikai, hanem mint az előbb: szeretetparancs kontra esztétikum. Etikum vagy esztétikum? – ez itt a kérdés. És ebben persze, és nyilván az etika oldalán, benne van az is, amit te fölvetettél, a társadalmi elkötelezettség. De ha bármelyik súlyt helyezzük is a mérleg másik serpenyőjébe, ebben a nyilván túlzóan kiélezett, de nagyon is létező polémiában én biztosan az esztétikummal vagyok eljegyezve. Hanem azt a keresztet a másik oldalról nem lehet csak úgy lerakni. Nézzük a krisztusit előbb:

engem emberként kötelez a Szeretetisten,
a szavakért felelő költőként meg másféle elköteleződésben vagyok.

Laci találta ki, mert neki ilyen eredeti aritmiában járó agya van máig, hogy Krisztusnak biztos van egy öccse: Öcsi. És Öcsi felel a művészekért. Mert mi egész másképp vagyunk bekötve még az Isten igazságába is. Aki ír, annak adott esetben a mondatért nagyobb a felelőssége, mint azért, hogy átmenjen a szomszédba, ahol egyedül sír otthon a kislány. És ha róluk ír, lehet, hogy ezzel azt a lánykát még inkább megríkatja, de nem spórolhatja el, hogy az az anya gonosz. És hogy rájöjjön, miért gonosz. De a kislány miatt, csak mert személyesen ismeri, nem hagyhatja ki az írásból, hogy ott valaki mit művel a gyerekével. Az etika természetesen a segítés és tapintat parancsát diktálja. Az esztétika a gonosz működésének minél pontosabb fölmutatásáét. Ez az Öcsi-tétel egyszerűen megoldaná a dolgot: a művészekért te felelsz, öcsém, mondá Krisztus, én az emberek szívéért. Ahhoz, hogy szeretni tudjanak, itt vagyok én, ahhoz, hogy alkotni tudjanak, itt vagy te. De hát minden művész ember. Így mi két istennek vagyunk elkötelezve? És ha most ebbe az általad említett harmadikat, a társadalmat is beleveszem, hogy zajlanak nagy ügyek, koronkint mocskos dolgok, ahol ott kell lenni...

VM: Csak provokállak.

FM: És sikeresen: szerintem most rájöttünk. Biztos van egy nővére is Krisztusnak, aki meg a társadalomért felel. És ezek hárman szépen elosztották. Krisztus azt mondja Öcsinek: jól van, akkor te bírjál ezekkel, de tudod, hogy az enyém az elsődleges parancs. A szeretet parancsánál nincs nagyobb. Ez a legeslegfontosabb. Hát oldd meg velük, pajtás, ez a te felelősséged, sok szerencsét. És ugyanez a másik oldalon, a társadalomtestvérrel: Nővérkém, menj, intézd el velük, tegyenek valamit, hogy jobb világok legyenek. Ezek bizonyos mértékig különböző körök. Egy embertől, aki nem író vagy más művész, mintha elég is volna, ha a munkájában teljes felelősséggel próbál eljárni, és próbál közben ember maradni. Tehát, ha főnök, nem lesz vadállat, ha beosztott, nem lesz szervilis kis hülye. Gyermekeit is szereti, még a templomba is eljár. Aztán lehet, hogy Krisztus azt mondja a Nővérnek, nézz már a körmükre kicsit ezeknek a kedves embereknek, mit művelnek ott a szabadnapjaikon abba a fura csoportba verődve. Vagy épp a Nővér szól rá Öcsire: figyelj, azért ez az elefántcsonttorony itt nagyon magasra sikeredett, mire Öcsi is elmondja, hogy légy már arra tekintettel, ez a társadalmi helytállás itt ennyire tacepaósan nem biztos, hogy belefér esztétikába, grammatikába, ecsetbe, hangszerbe. Több művészt nagyon vonz a társadalmi felelősség, azokkal a Nővérnek nem kell külön összedolgoznia Öcsivel. Az ilyen megátalkodott individualista szépészekkel, mint én, biztosan kell külön is – bár énbennem meg annyiban bízhatnak, hogy, Kosztolányi mintájára mondhatnám, ahogy írom, én is addig nézem azt az ügyet, míg meglátom. De az esztétika parancsai is meg nem kerülhetően erősek. Ha igazat akarsz a tustolladdal rajzolni, azt nem lehet másképp, csak ahogy a tus, a toll, a fény, az árnyék, az arány, a perspektíva parancsolja. Nekem azt, ami ott áll előttem, végül a rajtam keresztüli legprecízebben, tehát az én grammatikám legprecízebbjével kell megírnom. Tudod, ilyenkor azt szoktam mondani, remélem, miközben az esztétika istenének megfelelek, aközben, talán pont az esztétika igazsága révén, megfelelek az etika meg társadalmi etika, és a szeretet igazának is. De különösebben nem törekedhetek rá, mert akkor elrontom a verset.

Ketten (2026, fotó: Székelyhidi Zsolt)

VM: És, ha nem így, te hogy szoktad elrontani a verset?

FM: Pont itt rontom el: túl szépen írom le, amit leírok. És az sok embert elandalít. Olvastam és írtam már elég verset életemben ahhoz, hogy lássam: az enyém varázsfuvola. Vigasz és ígéret, és visz a fény felé, igen, de nem élezi ki eléggé a szellemi figyelmet, mert túl szépen fogalmazza meg a gondolatot. És nem forgatja föl a gyomrokat, mert túl szépen írja le a visszataszítót, a borzalmat is. Hatásában elzsongító típusú költészet.

A szépségnek ez a csapdája: az igazról tud beszélni,
de tud-e a valóról?
Na de akkor tényleg, kezdj el idős fejjel káromkodni?
Roncsold a versed?

Trancsírozd szét a gyönyörű kagylókat, hogy kiszakadjon belőlük a gyöngy, a szép kék vérükkel együtt? Látod, még ez is csupa szép-kék-kép! De ugyanígy igaz, hogy ha ezt kaptad, nem véletlenül ilyen a tehetséged: csináld, ahogy csinálnod adatott. Míg a versen dolgozik az ember, nincs ez a kétsége. Aztán utána van. Mikor megdöbbenek, ez most miért úgy megy át az olvasónak, mint „óh, be szép!” – pedig én nem oda szántam. Persze azért nyilván nem felelhetek, mit ért meg az olvasó.

VM: És mit ért a kritika?

FM: A Sanzon… kritikai fogadtatása fölért a pasztörizálás élményével: voltam unalmas rímmalmot járató meg stílusok másolója, de a kortárs líra eltűnt-megkerült gyémántja és József Attila utódja is, és egyszerre orfeumi mutatvány meg az-ami-már-rég-hiányzott-innen. Ez csak annyi, hogy sokakat foglalkoztatott, ami jót jelent. A Változatok… elemzései közül Máthé Andrea esztéta kritikája volt nekem a legfontosabb: meghatározta a hovatartozásomat az én non-generációmban, kiemelve mégis-nemzedéki törekvésünket az autonóm létre. A Nőket néző…-nek Galamb Zoltán volt a legmélyebb értője, ő látta meg, hogy nem játszom, hanem egy csomó dadogó némát szólaltatok meg, aki nem tudja magát képviselni. Gyomorszájon vágáshoz hasonlította a kötet olvasását. Ahogy látta, hogy itt mindenféle kitalált nők vannak, valami költői játékot várt, és a végén leginkább úgy érezte magát, mintha behúztak volna neki egyet, és azt írta, a férfitársadalom nevében el merné mondani: valószínű erre nagy szükségük is van. Na, ő megértette. Mert egy csomóan félreértették, mit csináltam ott. Galamb Zoltán jó kritikus, zenélt maga is, tehát dalszövegtől kezdve mindenféle regisztere van ehhez az anyaghoz. Nem tudom, tán olyan kísérletet végeztem, ami félreérthető lett végül. Vagy épp, hogy ötször kell elolvasni, hogy leessen?

VM: Abban a kötetben végképp nem elandalítóan író költő vagy. Miért lenne ez gond?

FM: Már a Nőket néző...-től eláltalánosítva, én azt gondolom, ugyan látszatra köznyelven beszélek, de nem köznapit mondok, és a kettő közt túl nagy a különbség. Az olvasók egy része arra gondol, és meg is írja nekem, de jó, ez rögtön behatol, már értem is, sőt: én is így, én is ezt gondoltam mindig, helyettem íródott, szinte én írtam... Nyilván ebben benne rejlik az a kétes értékű vidám kis tény is, hogy egy-két versemből szinte folklór lett, már név nélkül merülnek föl, ha épp szükség van rájuk, mint a népdalok. Pedig annyira nem ártatlanok.

VM: Bennem visszajár az az elemi élmény, amikor találkoztam két verseddel, és az a kettő volt a meghatározó. Aztán jött a többi. Azt hittem, ismerem a költészetedet. Amikor újra olvasom, rájövök, hoppá, többször kell, mert sok rétege van annak, amit mondasz.

FM: Igen, ez így van. De nekem nem smakkol az a vigasz, ami költőnek olykor szokott, hogy érthetetlen vagyok. Én érthető vagyok. De két szinten fut a vers: az egyik a téma bonyolultsága – a másik hang, amiben ott az érthetőség. Ez sok embert arra késztet, hogy azt higgye, ez igen, de szép, és ennél nem is megy tovább. Azt hittem, az Azt hittem kötet többeknek átmegy, de annyira nem. Tán pont emiatt. Hogy abban egyszerűen megírt ügyek vannak, de nehéz, bonyolult ügyek – csak már tisztára párlódva.

VM: Ez az út folytatódik most?

FM: Ez is, de nem csak.

A hetvenedik születésnapomra a Helikonnál megjelenő Megnemvalósulások dicsérete
szinte eklektikusnak nevezhető kötet lett.

Folytatódik benne a párlatok sora is, de olyan versek is vannak benne, amiket én „hosszúverseknek” nevezek – merthogy nagyon hosszúak –, mint a Szabadságbújócska, amiben végiglapozom, hogy az 1950-es évektől a ’90-esekig hol bujkált a szabadság, hogy kellett e tájon a szabadságnak bújócskát játszania. Mindenki biztatott, folytassam a „történetet” ’90-től tovább. De az nekem már nem annak a bújócskának a története. Amiben az első negyven évemen át kellett részt vegyek. Ebben az új kötetben az érzelmi, a személyes, a családi tematika is nagyon erős.

VM: Épp az jutott eszembe, nekem A Mikesi paradoxon című versed kapcsán: hiányzik Buda?

FM: Képzeld, öcsémmel jöttünk-mentünk megint, több okból, arrafelé, és összenéztünk: azért ez piszok jó hely. Annyira magától értetődő volt ott élni, föl se merült bennünk külön értékként. Evidencia volt, nem gondoltuk, hogy egyszer „elérhetetlen magasan” lesz. Persze, hogy hiányzik. Mint mindenkinek a boldog gyerekkora és boldogtalan ifjúsága terepe.

VM: Van egy versed Az igazi időben: A remete-tervről. Abban tulajdonképp mintha megírtad volna ezt a mostani élethelyzetedet, a vidéki létedet?

FM: Jó, de akkor abban én konkrétan Ráckevét írtam meg.

VM: Hogy aztán itt kössetek ki, Nógrádban – ahol hihetetlenül sokat dolgozol.

FM: Ennek a háznak mindene alkalmas arra, hogy írni tudjak benne. Igazi öreg házra vágytunk, megkaptuk: százhatvan éves. Rendben van ez így: Ráckeve film volt, elvarázsoló. Az ám a mézesmadzag, a vízparti ház! Abból az érzésből kiszabadulni nemigen lehet, még most is úgy kelek fel, ha kinyitom a szemem, ránézek a Dunára, ja, nem, csípd csak meg magad! De az elmúlt, kész. Viszont Buda nem. Buda az, ahol tartoztam valahova. Ott tartottak számon a társadalom tagjaként először és utoljára, mielőtt kivonultam a szélére. Öcsém mondta a minap azt is: fogadd el, fehérkezű budai kölykök vagyunk, akárhol is élünk. Hát, annyi biztos, az egyetlen hely, ahol én ennek a társadalomnak regisztrált tagja voltam, az az a nagyon tiszta, nagyon zöld, nagyon jó modorú közeg. Az a középpolgári bel-budai rész, amiből a testvéreimmel mindhárman kemény lázadással törtünk ki. Ahol azok a ’30-as évek elején épült tágas, korabeli-modern lakások vannak a fákkal, parkokkal, körben a hegyekkel, amit káderék is, juppiék is annyira kultiválnak. Ahol kölyökként a Sas-hegytől a Hármashatár-hegyig bámulászhattunk a körpanorámás lakásból. A Várra nézett a konyhánk. Milyen dolog, hogy a hátsó fertály is a Tóth Árpád sétányra néz? Nem is tudtunk máshol családisétálni, aztán kamaszcsatangolni: a Várban, a Gellérthegyen, a Városmajorban. De nekem nem világnézeti Budám volt. Buda nem csak procc és műmájerség. Megvannak annak az elévülhetetlen értékei. A hősei. Ha sikerül megénekelnem a Kisbolygóban, abban leteszem, amit erről tudok. Ha lassan (de mennyire lassan!) elkészül, abban benne lesz ez a Bel-Buda, minden színével-szagával, hősökkel, műmájerekkel, Moszkva téri galerivel együtt az egész.

 A világ új közepe: Héhalom, aminek a középkorban még ‘Hyw Halom’ (azaz: hű, hűséges halom) volt a neve

VM: A sok munkáról jutott már az előbb eszembe: a műfordításaidról nem is beszéltünk.

FM: Tán mert az elismerő visszajelzések mellett sem tartom számon magam műfordítóként. Elsősorban jó regényeket fordítok szívesen, de befut néhány nagy, különös nonfiction is, mint a Leonardo-monográfia, vagy a Bob Dylan-könyv. Verset csak nagyon kivételesen – voltaképp négy költő érdekel: Dickinson, Frost, Schiele és Rilke. De  igen ritkán hozok valamit még a választottjaimtól is: őszintén szólva, alig merek hozzájuk nyúlni. Még Emily Dickinsonhoz a leggyakrabban – ezekből a fordításaimból a Parnasszus közölt egy nagyobbacska adagot. Turczi amúgy tőlem kezdettől jól kér, sokszor úgy, hogy nem is tudom, hova tettem volna, ha ő nem kéri el, mint például a Dickinson-fordításokat.

VM: A Radnóti Színházban több mint két éve teltházzal játsszák az angolul író horvát szerző, Tena Štivičić 3Tél című darabját Alföldi Róbert rendezésében és a te eleven fordításodban. Te angolból fordítottad, Laci a horvát eredetivel vetette egybe.

F.M: Igen, meg voltunk dicsérve rendesen, máig jönnek elismerő mailek a nézőktől, és valóban, máig teltházas – remek érzés a nyíltszíni siker.

VM: Nem véletlenül indítottam a halhatatlanság és a halál témájával: több köteted van eljegyezve ezzel, a legnagyobb titokkal. Legyen ez a záró témánk. A sorsvadász egy rekviem, Az igazi idő szinte „haláltankönyv”, az Azt hittem a saját halál tudatának döbbenete. Az Anyakönyv édesanyád haláláról szól.

FM: Jaj, az Anyakönyv. Az úgy jött ki belőlem, ahogy oda van írva. Ha meg kéne neveznem a legautentikusabb könyvemet, ami az ereimből jött, és nem ment át semmiféle intellektuális szűrőn, az ez: csak figyeltem, érzékeltem és írtam, rögtön azzal a vérrel. De örülök, hogy megcsináltam. Nagyon sokba van – és lesz még meddig – anyám halálát fölfogni is, nemhogy földolgozni.

Akkor jöttem rá, micsoda súly nekem ez a kis vékony könyv,
mikor jött a szerzői korrektúra. Úgy éreztem,
még egyszer nem tudom még végigolvasni se.

Napi egy, néha csak fél verset tudtam egyszerre megnézni. Akkor jött vissza, mit írtam én itt le. Egészen maga alá temet máig is. Egy időben készült az Azt hittemmel, de nem lehetett egy kötetbe tenni vele: kettészakította volna a kötetet ez a súly. Arról nem is szólva, hogy a Jelenkor-könyvek küllemétől is nagyon eltérő. Én akartam, hogy ilyen legyen. Fehér legyen, mint a hó, és azon Háy Ági vonalrajzai a saját édesanyja halálba meneteléről. Ez a két asszony rokon lett a meghalásban, külsőre is hasonlítanak, a tartásuk is – ahogy mi is aztán Ágival, árván, a családunk közepén. Így lettünk mi, a halálon is vámot szedő művészek egymás gyászával vigasztalódók. Mert mi tudjuk és értjük, mit és miért tett a másikunk akkor és ott. És ez jó, hogy nem maradunk ezzel egyedül. Nem biztos, hogy mindenkinek meg kell azt értenie, miért ír vagy rajzol az ember a haldokló anyja mellett. De a mi könyvünk itt lesz, és ha egyszer mégis érteni akarják, vagy csak emlékezni, ebben benne lesz, mi történt ott és akkor.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Epilógus: A kérdező belátja, hogy Falcsik Mari költő bemutatása egyetlen, ha még oly hosszú interjú keretén belül is lehetetlen vállalkozás. Életműve és életútja rendkívül gazdag – ráadásul épp hetvenéves. Ez akkor is elképzelhetetlen, ha tőlem karnyújtásnyira ül. A kérdezőben sok kérdés maradt – ezeket talán majd a nyolcvanadik születésnapján fogja megválaszolni a költő, ugyanilyen lendületesen és energikusan. Ezt a mostani beszélgetésünket pedig ő maga zárja le, mint vérbeli előadó, a beszélgetésből kiemelkedő vers felolvasásával.

 

Falcsik Mari: A BOLOND MERÍTŐ

 

Jancsó Miklósnak 90. születésnapján, mikor még saját kezébe adhattam

 

kevesen tűrik ezen a tájon
hogy az igazság nincsen darabra
hogy nincs egyetlen tömbös kövében
sem az időnek sem semmi térnek
nemhogy pártok származások:
semmi sziklává szilárdult helyzet
történelmek sem birtokolják

 

s hogy minden emberi való-ságunk
csak így létezhet: a meleg sárba
önvigasztalás iszapjába
ágyazódva ezer szilánkban
s a törmeléknek mi e mocsárból
kimosódik való igaznak:
nem volt egésze soha annak

 

kevesen bírják hogy semmi más nincs
csak ez az ezer szúrós szilánk van
hogy semmi ennél tömbösebbet
nem láthatnak a vérző tenyérben
és hogy az ezer véres szilánkban
villan csak össze amik lehetnek
s hogy semmi egészebb nem lehetnek

 

sem magyarabbak sem szabadabbak
sem igazságbirtoklóbbak
hogy a szilánk az egy szilárdság
s hogy minden sár vélekedés csak –
és aki meri? sipkás bolond az
bolond merítő akit a sokak
megcsodálnak vagy megdobálnak

 

bár ott figyelnek karéjban állva
de szélről lesve is alig állják
(ilyenkor tényleg megdobálnák)
míg nagy keze újra meríti
és felemeli és ők látják
hogy a vélelmek iszapjából
az ujjak közt csöpp se marad fenn

 

így mutatja fel színről színre
hogy rossz a jó is és jó az ördög
s ha az állítás kitömbösödne
azonnal csapni kell a földhöz
s ha már csak törmelék a sárban
akkor majd szilánknyi igazáért
újraszűri a bolond merítő