Illyés Mária kötelességérzetről, kíváncsiságról és édesapja világnézetének
alakulásáról

Az MMA Kiadó gondozásában megjelent Illyés Gyula válogatott levelezés 1913–1933 című kötet akár regényként is olvasható, hiszen a személyes történetből kibontakozik a családi és a tágabb, társadalmi környezet. A leveleket Illyés Mária válogatta és szerkesztette, a kötet társszerkesztője Babus Antal, lektora: Gróh Gáspár és Márkus Béla. Hogyan formálódott annak a fiatalembernek a gondolkodása, akit Illyés Gyulaként ismerünk? A levelezéskötetről Illyés Máriával beszélgettünk.

Tóth Ida:  A huszadik századi szellemi élet egyik meghatározó alakja Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespusztáról indul, és az első levelei – még Illés Gyulaként – azt a pillanatot rögzítik, amikor a család Simontornyára költözik, ő pedig legkisebb gyerekként bekerül a Dombóvári Királyi Katolikus Főgimnáziumba. A címzettek köre azután egyre bővül, az életút állomásai is szaporodnak, a keltezések tanúsága szerint: Dombóvár, Simontornya, Bonyhád, Cece, Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, majd 1926-tól megint Budapest. Hogyan állt össze a levelezéskötet?

Illyés Mária:  Apámhoz egész életében rengeteg levél érkezett, és ameddig ő élt sajátos, az élet helyzetei hozta rendezetlenségben, érintetlenül maradtak az otthonunkban. Halála után anyám kezdte el szétválogatni és elrendezni ezt az anyagot – levelei sok kéziratos dobozt megtöltenek ma. Apámnak szerkesztőként, íróként, költőként széles ismeretségi köre volt, és fiatalkorától élete végéig baráti kapcsolat fűzte a XX. századi magyar irodalom meghatározó alakjaihoz, némelyikkel folyamatos, másokkal időnként megszakadt levelezésben is állt. Ezt a levélcsoportot anyám külön kiemelte a többi közül, és gépiratos másolatot készített róluk. Ugyanakkor tudatosan és rendszeresen gyűjtötte össze apám válaszleveleit, hol maguktól a még élő személyektől, vagy örököseiktől, vagy már közgyűjteményből. Ezekről is gépiratos másolatot készítve talán gondolt arra, hogy egyszer majd összeállhat belőlük egy Illyés-levelezéskötet törzsanyaga. Anyám rendszerező munkájának köszönhető, hogy sok nagy gondolkodó és művész levelezése már korábban teljesebb formában jelenhetett meg, hiszen kérésre azonnal átnyújtottuk többek között például Babits Mihály, Németh László, Déry Tibor vagy Fülep Lajos apámhoz írott leveleit. A többi levelet – bizonyos egységekbe osztva – természetesen szintén rendeztük, és listát készítettünk róluk, családi és baráti segítséggel.

– Sokan szeretik ezeket a levelezésköteteket, mert az alkotó személyiség azon vonásait is megmutatják, amelyeket nem feltétlenül ismerhetünk meg a művekből.

– Hallatlanul tanulságosak, és persze rengeteg adatot tartalmaznak a korról és a szereplőkről. Olvasva például a Németh László élete levelekben című kötetet, ahogy a cím is jelzi, nyomon követhetőek benne az író kapcsolatai, gondolatai, sorsának alakulása. Szellemi életünk nagyjainak már publikált levelezéseit látva felerősödött bennem a felelősségérzet: apám válogatott levelezését is nyilvánosságra kellene hozni. A fennmaradt korai leveleket olvasva egyre több, számomra ismeretlen eseményt fedeztem föl, hiszen apámnak azt a korszakát, amikor még nem éltem – gyermek- és ifjúkorát –, addig csupán könyveiből ismertem. Ő maga nemigen beszélt sem családi körben, sem társaságban saját magáról, múltjáról, műveiről. Mint minden vérbeli író, ami mondanivalója volt, azt a papírra bízta, mint ahogy mindig különválasztotta a családi életet a költői-írói vagy közéleti léttől.

– Mesélt például a gyerekkoráról?

– Anyámnak valószínűleg igen, de tágabb körben már nem. Mondhatjuk persze, hogy apám regénynek nevezett művei tulajdonképpen önéletrajzi alapozású kor- és társadalomrajzok, mégis, kivéve az utolsó kettőt, keveset árulnak el személyes életéről. Erre vonatkozóan adatokat a családi levelek közt találtam. 1913-ban a dombóvári gimnáziumban távol került szeretteitől: a nekik, elsősorban az édesanyjának írt levelekben bontakozik ki a felnőtté alakulása annak a fiatalembernek, aki vidéki iparoscsaládba született, pusztán gyerekeskedett, majd 14 évesen budapesti proletár környezetbe került, és akiből később Illyés Gyula lett. A fokozatosan megismert fiatal gyereknek a sorsa, személyiségének fejlődése elvált a bennem emlékként élő édesapa alakjától. A bennem élő kötelességérzetet érdeklődés váltotta föl. Mély megértéssel, de külső szemlélőként láttam, hogy szülei fájdalmas szétválásakor így fakadt ki: „…nekem jutott ki a vitából a legsúlyosabb részem.” Hogy 19 évesen – már Bécsben – úgy vélte, hogy „nagyon szegénynek kell Európának lenni, vagy nekem igen magyarnak, ha […] Magyarországba kellene visszatérnem”. Őszinte vallomásainak és a családi leveleknek a többitől eltérő hangvétele miatt elgondolkoztam: vajon szabad-e ezeket a korai írásokat közölni?

– Végül is etikusnak érezte a korai levelek publikálását?

– A családom rábeszélt, szerkesztőtársam, Babus Antal szintén biztatott, és végül úgy döntöttem, hogy valóban, meg kell mutatni, milyen szellemi és érzelmi átalakuláson ment át apám, például már Párizsban, amikor könyvkötő, pénzkereső munkája mellett diplomát szerzett egy francia újságíró-iskolában, amikor megélhetési gondjai miatt tanulmányait a Sorbonne-on egy év múlva abba kellett hagynia, és hogy akkor azzal vigasztalta édesanyját – és talán saját magát is –, hogy a „…pályára, amire én készülök, nem írásos igazolvány kell”. Mint a többi fiatalkori levél, a családnak írottak is hitelesen dokumentálják művészi hajlamának megerősödését és baráti kapcsolathálózatát meghatározó világnézetét. Alkotói magányra vágyó, de igazi közösségszerető ember volt. Korai éveiben még hosszú, tanulmányszámba menő elemzéseket is írt, nem kevés humorral teli például az irodalomtörténész Földessynek címzett mondata: „…egyszer majd rímelni is megtanulok. De ma még ennél sokkal nagyobb gondom, hogy a vers eleven, friss, természetes folyamú legyen”. Eredeti az anonim – vagy közös szerzőségű – fordításokról vallott nézete. Akkor még részletesen tudott foglalkozni a hozzá forduló költők és írók munkáinak méltatásával vagy közéleti vonatkozású témákkal. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy minden levélre a lehető legrövidebb időn belül válaszolt, a későbbiekben is. Kétségtelen, hogy a harmincas évek végén sok munkája, kenyérkereső foglalkozása miatt rövidebbek lettek a levelei, de ez a korszak túl van kötetünk időhatárán. Így állt össze ez a korai levelezés 1913-tól. A válogatás utolsó éve 1933, a Pusztulás megírásának ideje, amikor az addig csak a költészet értői előtt ismert Illyés Gyula nevére szélesebb kör is fölfigyelt.

– Az 1920-as évek közepéig eleve kevés levél maradt tőle. Hova lettek ezek a kordokumentumok?

– Valószínűleg ma már föllelhetetlenek. Tudjuk, hogy a közöltnél több levél létezett a francia avantgárd költőktől, apám folyamatos kapcsolatban állt a magyar emigráns lapokkal is, de ezek éppúgy nincsenek már meg, mint Kassák levelei. Holott részt vett még az ő párizsi költői estjének szervezésében is, csakúgy, mint a trianoni békeszerződésben megcsonkított, gazdasági gondokkal küszködő hazából a győztes Franciaországba özönlő fiatal magyar munkások élénk szervezeti életében. Feltáratlan kötődése a párizsi magyar proletkult mozgalomhoz, számukra apám színdarabokat írt és fiatalokat tanított be. Ehhez hasonló hiányok miatt keveset tudunk a francia és magyar avantgárd kapcsolatokról. És apám váltott leveleket a Moszkvába emigrált volt középiskolai tanárával, az egykori kantiánus filozófus Varjas Sándorral, aki a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe, majd fogolycsere révén a Szovjetunióba került, ott lett később koncepciós per áldozata. Apám édesanyjának céloz arra, hogy Varjas hívta őt is oda. Moszkvának óriási vonzereje volt akkor a francia avantgárd köreiben. A Budapestre írt levelekben rejtetten esik minderről szó: sokatmondó, hogy apám „virágnyelvet” használt.

– Válogatott levelezése akár fejlődésregényként is olvasható? A pusztáról vidéki kisvárosba került Illyés Párizsba is eljutott, de hazatért, és az a stabilitás, amit otthonról kapott, kitartott egy életen át.

– A Puszták népe legelején olvashatunk erről a mentalitásról, amely – úgy érzem – közösségteremtő természetét és értékegyesítő személyiségét meghatározta. Családja egyik fele katolikus, másik kálvinista volt. E kettő között – írja – „Kétlaki lettem. Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; … igazi kereszténységre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük.” A mások megértéséből fakadó értékelvű gondolkodás vezette akkor is, amikor hazatért az emigrációból vagy később, amikor szerkesztő lett. Kezdettől fogva igyekezett – például a Nyugatban is – helyet biztosítani a legkülönbözőbb felfogású, szellemiségű és esztétikai elveket követő szerzőknek, legyen az Veres Péter vagy Sinkó Ervin, Berda József vagy Forbáth Imre, Nagy Lajos vagy Gulyás Pál. Apám szemében a művészi érték volt az első. Ugyanezt a szemléletet képviselte 1941-től a Magyar Csillag rövid három éve alatt, majd ez vezette a második világháború után a Válasz újraindulásakor.