Bence kiküldetésben volt. Családi kiküldetésben. Anyja unszolására kereste fel sosem látott nagy-nagynénjét, ha már úgy hozta a sors, hogy őt is Debrecenbe fújta a szél. A fiatalember nem igazán örült az ötletnek: ennyi erővel egy vadidegenhez is bekopoghatna, semmi nem köti össze az öregasszonnyal, a nagymamája gyűlölte a húgát, a családi fotóalbumban egy kép sem tanúskodott a létezéséről, férjezett nevére sem emlékeztek pontosan, Karády vagy Kóródy, Józsefné vagy Istvánné, ki tudja. 

Csak azt tudták, hol lakik, ezt is egy két éve kapott képeslapról: Lili meghívta magához a nővérét, ássák el végre a csatabárdot, mielőtt őket ássák el a sírgödörbe. Csakhogy Bence mamája addigra már meghalt. A család válaszolni akart Lili néninek, de aztán addig-addig halasztgatták, nem találván a megfelelő szavakat, hogy valahogy elmaradt.

De most, hogy Bence egyetemre ment, az anyjának eszébe jutott a dolog, és elküldte fiát a nénikéhez: nézze meg, él-e még egyáltalán, és tisztázza a nagyanyja nevét: nem hatvanéves haragtartásából nem engedve nem reagált a képeslapra, csupán fizikai korlátoknál fogva nem tehette. Küldött egy jókora kuglófot is, ahhoz nem kell erős fogazat, elnyammoghat rajta az idős rokon, meg aztán: a kuglófot mindenki szereti. Bence szívta a fogát, nehézkesen ment a szállítás, de végül csak ott állt a kérdéses emeletes ház előtt kuglófostul. 

Nézegette a kapucsengőket: balszerencséjére talált egy Karády Pálnét meg egy Kóródy Józsefnét is. Talán az utóbbi lesz, a Pálné verzió sosem merült fel a családi kupaktanácsban. Becsöngetett, várt, majd egy kedvesnéni-hang ütötte meg a fülét. Bemutatkozott, ki fia, borja, pontosabban unokája, és bebocsátást nyert.

A lakásban sötétség és dohszag uralkodott. Bence úgy saccolta, a villanykörték mind kiégtek már, a nénit nem látogatja senki. Az öregasszony úgy örült, mint a kisgyerekek karácsonykor.

– Kuglóf! Jajj, de imádtam fiatalkoromban! – Azzal kikapta a süteményt a fiú kezéből, letette a konyhaasztalra, elővett a fiókból egy kést, és nagy szeleteket vágott belőle.

– Ne álldogálj, kedveském, ülj csak le! – szólt rá Bencére, aki zavartan állt a küszöbön.

– Tetszik tudni – fogott bele mondandójába Bence –, a nagymamám már halott volt, amikor a néni a képeslapot küldte, pedig biztos ő is ki akart volna békülni.

– Gondoltam ám, hogy Bertus meghalt már, azért nem válaszol – felelte derűsen az asszony, és egy tányért tett a fiú elé. Bence nem akart közbeszólni, hogy a nagymamája Marika volt, gondolta, bizonyára kezd feledékeny lenni a néni. Lili élvezettel majszolni kezdte a kuglófot, de közben tovább beszélt:

– Pedig mennyi levelet írtam neki! Rimánkodtam a bocsánatáért… – Bence felvonta a szemöldökét: ezek szerint több levél is volt? De nem volt ideje rákérdezni, mert az asszony folytatta: – Tudod, egy fiú miatt vesztünk össze. Az én Józsimon – kuncogott –, olyan snájdig fiatalember volt, mint te!

– A nagymama is szerelmes volt belé? – kérdezte illedelmesen Bence.

– Még hogy! Nem tudta megbocsátani, hogy lecsaptam a kezéről! De hát, szemesnek áll a világ, igaz-e? – És nagyot kacsintott Bencére.

A fiú egy kicsit furcsán érezte magát. Ha anno a mamája összejön azzal a Józseffel, ő most nem lenne… vagy nem ő lenne. Végül is hálásnak kellene lennie Lili néninek… De a nagymama miért nem kereste fel Lilit, miután már ő is megtalálta a boldogságot? Úgy tudta, remekül megvoltak Béla papával… Ki tudja, talán más is volt a háttérben… Na, mindegy. Az öregasszony szimpatikus volt neki, életvidám volt, amilyen az ő mamája is. Végül is… testvérek voltak.

– Kicseréljem az égőket? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. A néni nagyon megörült, még tapsikolt is.

– Tudod, kedvesem, nekem nincs családom, a szomszédban meg csak bulizós egyetemisták laknak, sehol egy megbízható ember, akit megkérhetnék erre-arra. Nem mintha nem intéznék el mindent egymagam, van itt erő – s megnyomogatta vánnyadt muszkliját – de a magasban már félek. Egyszer leestem a létráról, tudod, azóta.

Még a boltba se kellett elszaladni: ott voltak a körték rendezett sorokban egy szekrénykében. Bence hamar végzett, közben azon tanakodott, hogy-hogy nincs egy barátja, ismerőse sem a néninek, ha ilyen pozitív személyiség. De ezt már nem merte megkérdezni. Beszélgettek még egy kicsit Bertus-Marika leszármazottairól, az egyetemről. Bence megígérte, hogy máskor is beugrik, aztán elment.

Két emelettel lejjebb Karády Pálné az emlékiratait diktálta az unokájának. Éppen a nővéréről szóló fejezetnél tartott. Igen, egy egész fejezetet kellett szentelnie neki, a kapcsolatuknak, hisz gyerekkorukban a legjobb barátnők voltak, de korán árvaságra jutottak, Marika rossz társaságba keveredett, és fiatal csitriként hamarosan csődbe vitte a családi vállalkozást. Lili emiatt nem mehetett egyetemre, pedig ez volt minden álma, ehelyett gürizhetett egy patyolatban. A nővére elment szerencsét próbálni Pestre, őt meg otthagyta. Soha többé nem beszéltek. És amikor pár éve fel akarta eleveníteni a gyerekkori szép időket, Marika rest volt válaszolni. Pedig milyen nehéz volt kideríteni a címét! Lilinek többször megfordult a fejében, hogy személyesen keresi fel, hátha a levél csak elkallódott, de nehezen mozgott már. (Az idő megszépíti az emlékeket, vagy épp hőst farag a gazemberből: ha valaha megkérdezte volna bárki Marikát, ki vitte csődbe a családi vállalkozást és ki gürizett a patyolatban, pont az ellenkezőjét állította volna, mint Lili. Döntse el mindenki maga, kinek lehetett igaza.)

Bence a lépcsőn lefelé menet elhaladt Karády Pálné ajtaja előtt. Vajon ő ki lehet?, gondolta, és visszafordult. Megállt, hallgatózott, jön-e ki valamilyen hang a lakásból. Nem hallott semmit. Azért nagy szerencse, morfondírozott, hogy jó helyre csengetett be, furcsán nézett volna rá a nem-rokon, ha előadja a meséjét. Még a végén azt hitte volna, unokázós csaló. Le is üthette volna egy serpenyővel. Bár a kuglófot mindenki szereti. Az anyjáénak kifejezetten nehéz ellenállni. Még akkor is, ha hatvanéves viszályt kell elboronálni vele.