Miért nem a nyolcas busszal jöttél, kérdezem apámtól. Ingatja a fejét és legyint, annak messze van a megállója. Nem siet sehova, megvárta a másik buszt. Magamban hozzáteszem, hogy miért is sietnél, mikor a lányoddal találkozol. Én fél órát vártam rád, mert szerinted sok az a nagyjából háromszáz méter, amennyivel messzebb van a nyolcas busz megállója.

Nézem apámat, és keresem azt az örökmozgó férfit, aki minden reggelt borotválkozással indított, és akivel a nyári szünetben gyalog mentünk haza a strandról, mert azt mondta, nem fog itt álldogálni percekig. Otthon vidáman újságoltam anyámnak, aki erre apámnak esett, hogy nem normális, hogy egy hatéves gyerekkel tízen kilométereket mászkál. Apámnak nem volt elég a séta, és anyám haragja elől futócipőt húzott. Két napig fájt a lábam, de nem mertem senkinek mondani. Ez a néma tűrés jól jött később az atlétika edzéseken.

Apámat nem érdekelte, kik a barátaim, mi a kedvenc tantárgyam. Teljesen hidegen hagyta, miből hanyast kaptam, ha véletlenül egyszerre tartózkodtunk a lakásban, annyit kérdezett, hogy meghaltál a mai edzésen? Nem tudta, hanyadikos vagyok, de azt számon tartotta, hány perces kilométereket futok. Megtanított síelni, úszni, biciklizni, hogy hogyan vegyem helyesen a levegőt futás közben,  hogyan kerüljem el a savasodást és melyik turistajelzés mit jelent.

Az iskolába járást betette a haszontalan dolgok dobozbába. A naptej, a lázcsillapító, az esti mese és a plüss állatok mellé. A haszontalan dolgok doboza a női feladatok doboza mellett foglalt helyet. Ebben szerepelt a gyereknevelés, a háztartás, a számlák fizetése, biztosítás és egyéb földi apróságok. Ezek annyira nem érdekelték, hogy amint anyám bármelyiket szóba hozta, lelépett napokra. Élte a maga kis életét, mintha sosem nősült volna meg, és engem is kizárólag akkor vett észre, ha sportoltam. Mikor harminckét évvel ezelőtt beindult anyámnál a szülés, felhívta apámat, aki szerint ehhez ő nem kell, és elment egy hétvégi vízitúrára. Anyám akkor még reménykedett a változásban.

Apám többnyire csak aludni járt haza, meg tiszta ruháért, és tizennégy év után anyám megunta a reménykedést, és megkérte első és egyben utolsó férjét, hogy legyen kedves a jövőben máshol regenerálódni. Az új nőjéhez mindössze a sportcuccait vitte magával. Anyám szerint helyesen, mert aki egy bőrönddel jön, annyival is távozzon. Ekkor még magamat hibáztattam a válásért, hiszen az érkezésemig dúlt köztük a szerelem.

Gimisként a Balaton átúszáson kielőztem. Attól a naptól fogva nem zavarta, hogy lány vagyok, nem tette hozzá minden eredményemhez, hogy jó ez – lány létedre. Igyekeztem minél több versenyen indulni, mert utána kettesben beültünk egy pizzára. Szerintem anyám sose bocsátotta meg, amikor egy vitánk során kamasz hévvel a fejéhez vágtam, hogy ha legalább biciklizett volna, nem teker máshoz apám.

Mire megjegyeztem az új nője nevét és címét, már máshoz költözött. Pontosabban egy másik ismerőséhez, mert minden nőt így emlegetett. Nem is tudtam megjegyezni az összes ismerőse nevét. Egy szakítás sem viselte meg, tényleg úgy ment egyik kapcsolatból a másikba, ahogy a szauna után a jeges medencébe. Apámtól a legnagyobb bölcsességet az első maratonom után kaptam, amikor a négysajtos pizza megégette a nyelvem, és elsírtam magam, hogy a pasim megcsalt. Némi hümmögés után azt mondta: az élet megy tovább. Nem tudom, miért számítottam pont tőle megértésre, akinek a hűség fogalma a kedvenc kifőzdéjére korlátozódik. Ha nem is segített át a nehézségeken ez magvas és eredeti gondolat, mikor a következő pasim is megcsalt, már nem sírtam. A harmadik után pedig elmentem pszichológushoz, és miután egy elektromos autó árát költöttem terápiára, elfogadtam, hogy apám ennyit tudott adni, és erről anyám sem tehet, és sikerült olyan férfit találnom, aki nem hasonlít apámra.

Nézem ezt a borostás, ráncos arcot, és már ez sem hasonlít apámra. Megfakult, összement, ősz borostája van. Hosszú, göndör haja a múlté. Egyedül él – életében először. Hatvanöt évesen.

Sosem értettem, miért jár kifőzdébe. Mindig hangoztatta, milyen jól főz! Olyan jól, hogy azt nem szabad holmi hétköznapi étkezésre pazarolni. Senkit nem ismerek, aki evett volna a főztjéből.

A félórás várakozás közben elképzeltem számtalan forgatókönyvet, hogy jelentem be a nagy hírt. Végül nem cifrázom, bele közepébe: nagyapa leszel.

Könnybe lábad a szeme, feláll, toporog, kimegy a konyhába, kinyitja a hűtőt, visszajön, krákog, mint aki napok óta nem beszélt, majd zavartan megszólal: csinálok neked rántottát, sok sajttal. Ahogy szereted.