Részlet a szerző rövidesen megjelenő, Fecsó című nagyregényéből, mely a Róheim-villa száz esztendejét dolgozza fel.

Budapest, Május 1. út 45.
Állami Szociális Intézet, 1964 októbere

– Papírjai alapján semmi kivetnivalót nem látunk abban, hogy akár már holnap elkezdje a munkát. A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola nekünk garancia arra, hogy mind tudásban, mind politikai képzettségben megfeleljen. A történelem és a magyar ismeretek bővítése úgyis ráfér a gyermekekre, akik viszont a szakmát magas szinten elsajátítják. De lenne egy kérdésem: Mennyire gondolja komolyan a nevelőtanári állást, amely már-már egy külön szakma, a legmagasabb szintű, szocialista elveken nyugvó pedagógiai- és emberismeretet követel meg a pályázótól?

– Mint látják, előző, egyben első munkahelyemen több mint tíz esztendeig dolgoztam, szintén nevelőtanárként, de korrepetítorkodást is vállaltam. Nem hiszem, hogy annál komolyabb kihívás elé kerülnék, mint apátlan-anyátlan fiatalok felkészítése az életre…

– És nem riasztja vissza a gondolat, hogy itt akár utókezelt Heine-Medin-kóros, csonkolt, izomdisztrófiás, csípőficamos, vagy spina bifidáns fiatalokkal kell foglalkoznia? Egy bot, két bot, háromtámaszos bot, járókeret, tolókocsi, faláb… Mindennap ez a látvány fogadja. Éveken át…

– Khm. Az előző munkahelyemen is volt, aki bottal járt. Nem hiszem, hogy ez gond lenne.

– Rendben, próbáljuk meg! Holnap délután kezdhet. Keresse a gondnokot délben, ő bemutatja az épületet. Tudja, ez volt a népnyúzó gróf rezidenciája az első világháborúban!

– Tisza Istváné?

– Na, igen! Úgyhogy nagy pompával is találkozhat itt minálunk. Meg nagy nyomorokkal…

*

Te jóisten! Jönnek a műhelyből! Válogatott csapat. Sántítanak, bakugranak, mankóval távlépnek, gurulnak, a lábukat húzzák. Csörögnek, zörögnek, kopognak, morognak. Közben rivalognak, röhögnek. Azért van bennük élet. Ezt jó látni! Mégis, mintha a siralomvölgyből kacsáznának elő. Az megkocogtatja botjával a lábszárát. Fásan kong. A vasalt nadrág jól takarja. Azt mondja:  „Hasogat!” – és jót nyerít ezen. Amaz lekapja az ingét, meglóbálja a feje fölött, és ráhajítja egy tolókocsiban érkező fejére. Utóbbi káromkodik, szidja az előbbi anyukáját. Valószínű, nem először teríti be az izzadt ingével. De ennek a srácnak fölül semmi baja. Vigyorog, mint egy egészséges alma. Izmos felsőteste nem árulkodik semmiről… Olyan infernális itt a meleg, hogy egy szál gatyában is lehetnének. Azt azért nem kívánnám, akkor túl sok minden kiderülne. Ott újabb tolókocsisok. Magukat hajtják a gumiabroncsba kapaszkodva. Majd még kettő, őket a társaik istápolják. Hát meg kell szokni. Az előző helyről se szöktem meg… A lelket kell figyelni, nem a végtagokat…

– Maga az új nevelő?

– Ne álljon már úgy, mint egy faszent!

– Jöjjön be a szobánkba!

– A miénkbe is!

– Sziasztok! Sziasztok! (Na, megjött végre a hangom.) Pali bácsi vagyok…

– Mi meg a siserahad!

– Arra gondoltam, hogy négy órakor tartsunk egy gyűlést abban az oszlopos teremben.

– Az nem jó, az túl steril, ha érti…

– Jöjjön csak be a szobákba egymásután.

– A jó kis kanszagba!

– Tényleg nem ártana szellőztetni.

– Megvesztél, október van!

– Valaki jöjjön már felnyalábolni Cuncit!

– Rosszul lett, srácok?

– Nem, csak fel kell vinni az elsőre, mert nincs lift, ő meg felrángatni se tudná magát a lépcsőn, annyira béna!

– Bassza meg ezt az átkozott szőnyeget valami.

– Gyere, segítünk!

(Hát ez kőkemény, erre azért nem gondoltam. Ennek itt beakadt a botja vége a szőnyegbe. Mekkorát döndült. De fel sem veszi. Csak perel, átkozódik. Lehet már nem is érzik itt a fájdalmat? Tüske, ha vérzi… Magasabbra tette a gondviselés a fájdalomküszöbüket?)

– Nagy itt a nyögdécselés, mi, Pali bá?!

(Ezek figyelnek, a nevem is megjegyezték elsőre…)

– Nagyon elsápadt. Hozzunk vizet?

– Nem, nem. Leülhetek nálatok?

– Na, végre! Jöjjön csak! Nem harapunk. Ketrecbe se zárjuk, hogy fölhizlaljuk. [Röhögés]

– Sőt, ha jó fej lesz, abban a kegyben részesül, hogy nem vágjuk le a bal lábát, ami olyan nyughatatlan, ha jól látom…

(Azt is észrevették, hogy ideges vagyok! Mi ez, egy röntgenszoba?)

*

– Ott egy szék! Üljön le, ne kéresse magát!

– Ja, söpörje le nyugodtan a Gáz cuccait! Másképp úgysem mossa ki a büdös gatyáit, meg a zoknijait.

– Majd lesöpröm én. Foglaljon helyet, Pali bá! Tudja, nálunk a szék nagy luxus a szobákban, mindenki ül az ágyán, vagy a kocsijában. Leginkább alacsony polcnak használjuk…

– Srácok, ti emeletes ágyon vagytok elszállásolva?

– Milyen szépen mondta! El-szál-lá-sol-va.

– Igen. Miért?

– Nem érzitek, hogy ez baj egy olyan helyen, ahol rokkantak élnek?

– Én szeretek fent lenni, igaz, se felmászni, se lejönni nem tudok. De annyira könnyű a csontozatom, mintha egy hópihe lennék. A többiek felhajítanak, aztán éldegélek idefenn. Mondom a vicceket. A bölcsebbnél bölcsebb gondolatokat. Ők meg meghajigálnak párnával, gyufásdobozzal, kaviccsal. Ahogy kell. Tudja, ez a jutalmam! [Röhögés]

– Csutka itt a nagymenő! Mindenki körülötte ugrál, és ő kellőképp vissza is él vele.

– Egyszerűen vágyik a magas polcra! [Röhögés]

– Miért nem költöztetitek le?

– Engem nem lehet leköltöztetni! Tudja, ez itt fönn, egy szellemi magaslat, egy hegytető, egy oszlop, innen mindent látok, amit kell. És ők megbíznak bennem.

– Te is nehezen közlekedsz, mégis felmászol…

– Igen, nézze, kap egy kis rásegítést! Felnyomjuk a székre, onnan felrángatja magát. Ő már nehezebb, őt már nem dobáljuk.

– Ti épebbnek látszotok. Nekem magától értetődik, hogy ti legyetek fenn. Szerintem csak kell egy nagygyűlés, ahol ezt megbeszéljük…

– Hohó! A gyűlésen nem rendelkezhet a szobákról! Az a mi feladatunk! De nézze, egyébként Sanyi vagyok, nézze, kicsit felhúzom a nadrágszáram, és lehúzom a zoknim. Mit lát? Hopp, egy faláb! És Prolinak is van. Ezért vagyunk mi lenn. De jól csinálunk valamit, ha fel sem tűnik semmi a mozgásunkon.

– Még nem tudja, hogy nézze, nem tudja, mit nézzen, Pali bácsi!

– Szóval a szobák ügye tabu!

– És hogy telik a nap?

– Délelőtt az újak még tanulják a bőripari mesterséget, mi, a dörzsöltebbek már dolgozunk a műhelyben…

– Délután?

– Verjük a blattot, dominózunk, a rokkantak krémje sakkozik. Aki tud, kimegy a ligetbe kószálni. Valaki erősíti magát karban, valaki erősíti magát agyban. Van egy könyvtárunk, de tele van politikai művekkel…

– A karban erősödők, lábban elgyöngültek többségben vannak.

– És mi van velük, akik nem tudnak kimenni? Nincs rámpa, nincs lift egy mozgássérülteket foglalkoztató és elhelyező intézményben…

– Több út áll előttük, mint előttünk. Mert mi gondolunk egyet, és megyünk! Ők vagy nem mennek, akár hetekig, van olyan, aki hónapokig, vagy megkérik, vesztegetik az ápolót, egy kis ez, egy kis az, cigi vagy pénz leginkább, tudja, hogy megy ez, hogy vigye le őket két részletben, előbb a tolókocsit, aztán őt magát. És jó, ott van az udvaron, de öt méterrel nem jutott előbbre! Mert az ápolónak bent van dolga. Ha szerencséje van, akkor valaki kitolja a ligetbe, mert gumiabroncsot hajtani nem piskóta! Még itt, benn hagyján! Szóval, ha szerencséje van, valaki kitolja, és még dumálnak is, de ha már mindenki kirajzott, moziba, csajozni, piá…

– Isztok is?

– Maga szerint ki lehet ezt bírni másképp?

– Majd, ha eljön az ideje, beszélünk erről is! Folytasd, kérlek!

– Szóval, ha mindenki megy a dolgára, és ő lekéste a csatlakozást a délutáni vicinálisra, akkor estig ott szobrozhat. Úgyhogy a mozgásképtelenebbek a telet leginkább a négy fal között töltik. A harmadik lehetőség, hogy megkérik a nevelőtanárt. De azok nem nagyon vehetők rá. Vagy negyedik megoldásként: minket. Utóbbi a leggyakoribb. Kalákában könnyebb az anyagmozgatás! [Röhögés] Mi szívesen segítünk! Szóval mondom, több lehetőségük van a kijutásra, mint nekem. [Röhögés]

– Több együttérzés kellene!

– Ezt is gyűlés elé vinné?

– Nálunk a nevetés nem kinevetés, hanem feszültségoldó pótszer. Sokszor a pia, a nyugtató helyett… Jobb, nem?

– De, de… És nem is lesz lift?

– Beszélnek róla, mint annyi mindenről…

– Hát, ha maradok, én kijárom nektek!

– Ha marad? Már menni készül?

– Nem, de hát próbaidőn vagyok… Lehet, nem is lesznek velem elégedettek…

– Ha nem kezd el inni, és nem egy terrorista személyiség, csak közepesen zsarnok, innen mehet nyugdíjba…

– Tudja hányadik maga az elmúlt években? Meg sem tudom számolni. Járnak ide napilapok. Az egyik srác azzal szórakozik, hogy kikeresi, ami ránk vonatkozik, és egy füzetbe ragasztja. Ez nem azt jelenti, hogy írnak rólunk, a gondjainkról, mi nem érdekeljük a társadalmat, innen nem megy ki hang, de tele vannak az otthon hirdetéseivel: nevelőtanárt keresnek, konyhást keresnek, gondnokot keresnek, ápolót keresnek, karbantartót keresnek. A vezetőségtől nyugdíjig itt lehet mindenki! De, aki idejön, az nem akar nyugdíjig itt lenni! Érti?

– Értem, persze. És legalább egy rámpát miért nem építenek a főlépcsőhöz?

– Nehogy elrontsák az úri villa összhatását! [Röhögés]

– Az emeletieken ez sem segít. Rajtuk egy óriási csúszda segítene! [Röhögés]

– Pali bá, levenne, kitolna a mosdóba? Nagyon kell. Legalább gyakorol kicsit, mert kevés az ápoló, mire ideér egy-egy, bebrunzolok. Ezek meg nem hagyják, hogy pelenkázzam magam! Azt mondják, az ő szobájukban senki nem lesz pelenkás! Persze ritkán vannak itt, ha szükségem lenne rájuk.

– Hogy felettem csorgasd a sárgát?! Még mit nem!

– Én, mint bölcs vezér, és felülrőllátó, ebben engedek nekik, mert így több dolguk van velem. Többször nyúlnak hozzám, többször ölelnek át, többet törődnek, vessződnek velem. Itt, tudja, mindenkinek a figyelem, a törődés hiányzik. De én megkapom. Na, jön?

– Nagyon lecövekelt itt, hozzánk is nézzen be, Pali bá! Már rendet is raktunk. Az ágy alá söpörtük a rendetlenséget. [Röhögés odakintről]

– Na, csitulj! Majd megy! Most dolga van.

– Így! Nyaláboljon át! Én majd átkarolom a nyakát. De ne értse félre! [Röhögés] Ugye, hogy pillesúlyú vagyok! Most óvatosan ültessen bele a kocsiba, rendezze el a lábaim. Ügyes, mintha már sok év gyakorlata lenne. Mindig magát fogom hívni… [Röhögés] És már mehetünk is. Háttal kihúz. Balra kifarol, és megindul egyenesen. A folyósócska végén pedig jobbra tér. Ott vannak a mosdók… No, itt is vagyunk! A kocsi álljon szembe a csészével! A lábtartókat emelje fel! Gombolja ki a nadrágom! Az nehezen megy. Az alsót majd lehúzom. Aztán megint átnyalábol… Undorgós?

– Én? Ááá. Nem. Nem.

– És rátesz a vécére… Lehajtotta a deszkát? Tegye meg! Félkarral is elbír addig. Most kimehet! Majd kiabálok, ha kész vagyok. Lehet más is kell…

– Hahó! Elkészültem! Ki kellene kitörölni, mert ahhoz ügyetlen vagyok. Így. Megdönt kicsit előre. Megtart a baljával. A jobbal meg töröl. Úgy vettem észre, jobb kezes… Aztán visszafelé minden ugyanúgy: gatya föl, nadrág föl, gomb be. Én vissza a kocsiba. És édeskettesben kezet mosunk. Köszönöm. Túl van a beavatáson!

– Értem.

– Elviselhető volt?

– Elviselhető.

– Ez az én szobám! Itt balra. Látom, nem látja még át, mi, hol van. Zegzugosak vagyunk. Kicsit kanyarodjon rá, aztán hátra, és úgy be! Ha akarja, majd a srácok felraknak. Az már nem lesz a maga dolga. Mehet is a többiekhez!

– A viszontlátásra, Pali bá!

– Sziasztok!

– Na, nem jön hozzánk vendégségbe? Puccba vágtuk már magunkat!

– Kicsit ki kell, menjek a Ligetbe! Egy fél óra…

– Csutkaaa?! Mit csináltatok Pali bával, olyan fehér, mint a szűzhó…

*

Tisztel Igazgatóság!

 Családi okok miatt nem tudom elvállalni ezt a munkát. Egynapi illetményemről lemondok.
Tisztelettel kéri megértésüket:

Ferenc Pál

– Megmondtam, ez lesz! Nem tudom, mit csinálnak ezek az új kollégákkal, de rendet kell vágni közöttük! Szétdobjuk holnap a szobákat, és többször fogunk ellenőrizni. Az új nevelő, kezdetben, nem mehet egyedül a szobákba, csak velünk. Erre oda kell, figyeljünk, mert soha nem kapunk embert!

– Valami itt bűzlik…

– Holnapra hívjunk össze egy gyűlést!

– Támogatom!