Emlékszem, anyám azt mondta, apám szereti a kéket. Azért festette bugyikékre a falakat, hátha boldoggá teszi apámat legalább egy pillanatra, mielőtt a vakolat lepereg.

A vakolat pedig hamar ledobta magát a dohos falakról, hiába igyekezett anyám hibátlanra egyengetni, színesebbre festeni a nyomorunkat.
Nem emlékszem olyan időre a soron, vagy, ahogy mi hívtuk, a Kisbuleváron, amikor ne lettünk volna éhesek és koszosak. Fürödni? Megnyálaztuk a kezünket, és azzal mostuk le az arcunkat. Csak ünnepeken járt a lavór. De anyám mindig megtalálta a módját, hogy ne hugyos, szaros gyerekként menjek iskolába. Szerzett egy tárcsás mosógépet is. Mondták, hogy a tanácsnál valaki megszánta, vagy megunta a sirámait, és kapott egy használt gépet.

– Hogy a faszba kurválkodtad ezt össze? – őrjöngött apám. Másnapra anyám szeme szilvakékre dagadt, de nem törődött vele. A pólóimat illatosra mosta, mintha azzal próbálta volna elűzni a haragot és a putri szagát.

Apámnak nem volt igazi munkája, akkumulátorozott. Leeresztette a savat, kiolvasztotta az ólmot az eldobott akkukból. Arcát és kezét a sav nyomai csúfították. A megszerzett jópénzt a kocsmába vitte. Volt, hogy féltem a füst és piszok formálta alakjától, de aztán megszoktam.

Anyám egy nap bejelentette, hogy nincs több éhezés, mert apám a talponállóban összecimborált a vágóhidas Ferkóval, aki megengedte, hogy a hullótermékes konténerből húst horgásszon.

– Nincs ennek a pörköltnek semmi baja – mondogatta anyám, és én hittem neki. Tudtam, hogy a hús nem friss. A szaga árulkodott, szürkéskék foltok tarkították, amelyeket késsel kapart le, mintha ettől kevésbé lenne visszataszító. Az éhség ott lebegett a levegőben, az arcunkon, a bőrünkön. Anyámnak előbb a teje, aztán az életkedve apadt el. A kistesóm, aki alig múlt féléves, folyton sírt, szája tátva volt, mint egy kismadáré, aki hiába várja, hogy etessék. Apám pedig eladta a mosógépet a kocsmában.

Anyám egy nap búcsú nélkül tűnt el, csak az illata maradt utána, meg néhány ruha, amit elhajított a padlón. Az este ránk nehezedett. A kisöcsém sírt, próbáltam elcsendesíteni, mikor apám mögém feküdt, egészen közel nyomakodott. A karomat leszorította és a kezembe tolta magát.

– Játssz vele! – parancsolta. Nem láttam az arcát, csak az ólomszürke árnyékát a falon. Nem mertem ellenkezni. A sparhelt füstje ellepte az egész szobát, csípte a szememet, könnyeztem.

Ezután már alig jártam iskolába, és anyám helyett én főztem. A pörköltből mindig maradt egy adag, amit apám félretett magának. Egy éjszaka, amikor mindenki aludt, kiosontam az udvarra, és az egyik akkuból savat öntöttem egy pohárba. Remegő lábakkal botorkáltam vissza. A konyhában megbotlottam a felgyűrődött PVC-n, és elhasaltam. A sav a kezemre fröccsent, iszonyúan fájt. Odalopakodtam a lábashoz, a „Devla vigyen el!” – suttogtam és beleköptem. Csak azt akartam, hogy bűnhődjön.

Másnap úgy ette meg, hogy észre sem vette. Néztem, ahogy a szaft csöpög az álláról, és elégedettséget éreztem.

A dögszag továbbra is a levegőben maradt. Egyik este, amikor a kisöcsém a karomban aludt, az arcát nézve döntöttem el: megyünk. Nem akartam, hogy ezt a világot ismerje meg. Az apám a kocsmában volt, pakolni kezdtem. Nem néztem vissza.

Intézetisek lettünk. Néha előveszem a Kisbuleváron készült képet. Már nem emlékszem, mikor, de apám arcát a felismerhetetlenségig összefirkáltam. Körbe-körbe, hogy ne létezzen többé. Lassú halála volt:  a tintám lassan szivárgott be a vonásaiba. Szerette a kéket.